FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

Apácaszöktetés, avagy lyuk Szűz Mária szoknyáján – Filippo Lippi és Lucrezia Buti

Filippo Lippi: Angyali üdvözlet, 1459

Két kép is készült Filippo Lippi firenzei festő műhelyében, amelynek személyes vonatkozásai viszonylag könnyen felfejthetők: Angyali üdvözlet (1459), valamint a Madonna gyermekével és két angyallal (1465). Mindkét képen Mária alakjához ugyanaz a személy ült modellt: Lucrezia Buti.

Kettejük romantikus története 1456 tavaszán kezdődött, amikor Bartolomea de Bovacchiesi rendfőnöknő felkérte az akkor már köztiszteletben álló, híres festőt, hogy a Szent Margit-apácarend pratói kolostorának kápolnájára fessen egy képet arról a csodáról, amely Szent Tamás apostollal történt, amikor Szűz Mária megjelent előtte és egy övvel ajándékozta meg.

Ezt a képet, amelyen elsőként tűnik fel Lucretia Buti bájos feje néhány évvel az Angyali üdvözlet megfestése előtt, Lippi modellek után festette. A rendfőnöknő ekkor még ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen Mária modellje, viszont a jelenet egyik mellékfigurája, Szent Margit alakjának megörökítéséhez a fiatal apácanövendék, Lucrezia Buti vállalkozott. A gyönyörű szép Lucrezia ekkor huszonegy éves, Lippi, a festő pedig ötven éves volt, „vénuszi természetű férfi”, aki egészen Lucreziával való találkozásáig a szép nők bűvöletében élt. Giorgio Vasari, Lippi első életrajzírója leírja, hogy élvhajhász ember hírében állott, aki „ha egy nő megtetszett neki, mindenét odaadta, csakhogy megkaphassa; ha pedig pénzért nem kaphatta meg, lefestette, és szavakkal igyekezett csillapítani lángoló szerelmét”. Vasari azt az anekdotát is megörökítette, mely szerint legfőbb megrendelője, Cosimo de Medici, Firenze fejedelme, amikor Lippi a palotájában dolgozott, rázárta az ajtót azzal a céllal, hogy kedves festője ne vesztegesse az időt a nők után való mászkálással. Két nap elteltével Lippi úgy szabadult ki börtönéből, hogy ollóval csíkokat vágott a lepedőből, és azokat összecsomózva az ablakon át ereszkedett le. Csak több nap után került elő, miután a fejedelem tűvé tetette érte a környéket. Ezt követően Cosimo rájött, hogy jobban jár, ha Lippire hagyja szexuális étvágyának azonnali csillapítását. Az anekdotát kétféleképpen is értelmezik, hiszen egyesek szerint nem a nőhiány, hanem a bezártság volt Lippi kalandos szabadulásának mozgatórugója. Az kétségtelennek látszik, hogy az életvidám festő élt-halt a nőkért, és ez a szenvedélye festészetének is komoly motivációs forrása lehetett.

Filippo Lippi: Madonna gyermekével és két angyallal, 1465

Mindezek alapján elképzelhetjük, hogy Filippo Lippi igyekezett minél hamarabb befejezni a Szent Tamás-legendáról készülő képét, és nem lehet véletlen, hogy ezt követően azonnal belefogott a zárda részére tervezett Miasszonyunk-kép elkészítésébe. Azon sem csodálkozhatunk, hogy Lucreziát szemelte ki modellül, és ragaszkodott hozzá, hogy kérését teljesítsék. Így végre olyan helyzetet teremtett, amelyben órákat tölthetett négyszemközt kiszemelt kedvesével. Ezt a jelenetet, a festőt és múzsáját festés közben egyébként a tizenkilencedik századi olasz festő, Gabriele Castagnola is megfestette (1871).

Ha szemünket az Angyali üdvözletre vetjük, és rábízzuk magunkat az ikonográfiai nyomozásra, a hagyományos megoldások mellett – például Szűz Mária szokás szerint a jobb oldalon, az Angyal pedig a baloldalon helyezkedik el – feltűnik egy teljesen újszerű elem: a galamb megállt röptében, Máriával szemben, és félig nyitott csőréből Mária hasára irányuló arany sugarak fakadnak. A szentek szentjének ruháján, a ráncok között egy lyuk van. „A festő egy picike gomblyukat festett Mária ruhájának ráncai közé, és épp ezen a gomblyukon át ér az arany sugár a testéhez, vagyis a hasához.” Erre a fontos részletre az amerikai művészettörténész, Samuel Edgerton figyelt fel. S bár értelmezésében egy középkori optikai elméletre hivatkozik, amely az isteni Kegyelem metaforájának tekinthető, Daniel Arasse valószínűbbnek tartja, hogy Szűz Mária (vagyis modellje, Lucrezia Buti) a festő kivetített vágyait testesíti meg, a lyuk tehát a festménynek olyan intim eleme, amely elárulja, hogy a művészt az ábrázolt alakhoz bensőséges kapcsolat fűzi.

Gabriele Castagnola: Szerelem vagy kötelesség – Filippo Lippi és Lucrezia Buti, 1871

Lippi élete addigi ötven éve alatt ellenállhatatlan udvarlási technikát dolgozott ki, szép szavakkal és ajándékokkal halmozta el a szerelmi téren tapasztalatlan lányt. Nem meglepő tehát, hogy Lippi szenvedélye csakhamar viszonzásra talált. Arra is volt elegendő ideje a szerelmespárnak, hogy kidolgozzák Lucrezia megszöktetésének tervét. A lányszöktetés azon a napon történt, amikor Lucreziának lehetővé tették, hogy megtekinthesse Szűz Mária városszerte nagyra becsült és ereklyeként őrzött övét. Az övhöz való zarándoklás közben útja letért az apácák által elvárt helyes útról, kilépett a zárda kapuján, ahol már kedvese várta. Még ekkor is noszogatni kellett, mert a lány attól félt, hogy visszahurcolják a kolostorba, és bűne miatt földalatti cellába zárják. Lippi háza közel esett a kolostorhoz, a rövid úton már nem volt elég idő, hogy a lány meggondolja magát.

Bár Firenze és környéke a lányszöktetéstől volt hangos, a feltételezett botrány elmaradt. A Medici-ház feje jót nevethetett a dolgok ilyen fordulatán, és nem volt hajlandó semmilyen intézkedést tenni kedves festője megregulázására. Már csak azért sem érezte ennek szükségét, mert Filippo kalandokkal tarkított, zaklatott életében radikális fordulat következett be. Munkabírása megnőtt, többet és koncentráltabban dolgozott, és nem volt szüksége feltűnő gyakorisággal félbeszakítani a munkát, hogy csillapítsa erotikus vágyait.

Kilenc hónappal a történtek után Lucrezia fiúgyermeket szült, akit Filippinónak kereszteltek el, és akiből a századvég egyik legnagyobb festője lett. 1465-ben, amikor a Madonna gyermekével című kép készült, a fiú nyolc éves volt, így ihletője és modellje lehetett a festménynek. De élete első nyolc éve egyáltalán nem tekinthető zavartalannak. Mert bár a szökés után a törvénytelen módon élő pár a külvilág rosszallásával látszólag mit sem törődve élte a fiatal házasok idillikus életét – Lucrezia gondosan foglalkozott Filippinóval, gyerekruhát varrogatott neki, a kedvese szája ízének mindenben megfelelő lakomákat tálalt fel az étkezőasztalon a ház urának elismerésére, Filippo pedig folytatta a templom freskóin megkezdett munkálkodásait – sem a zárda ottmaradt lakóit, sem a környék felháborodott polgárait nem hagyta nyugodni a példa nélkül álló eset.

Filippo Lippi: Pitti Madonna, 1452

Lippi sokat utazott, hogy eleget tegyen a hírnevével egyenes arányban szaporodó megrendeléseknek. Amikor elhagyta Pratót, a rend küldöttei több alkalommal is felkeresték Lucreziát, hogy jobb belátásra bírják és emlékeztessék bűneire és törvénytelen helyzetére. Részletesen ecsetelték neki mindazokat a szörnyűségeket – elkárhozást, szentségekben való nem részesülést, pokolra jutást -, amelyek várnak az asszonyra, ha nem bánja meg tettét és nem tér vissza a kolostorba, vállalva a megérdemelt vezeklés valamennyi tortúráját. Ezek a látogatások ugyan szüneteltek Lippi hazaérkezését követően, de az erkölcsi felháborodás ezernyi tanújelével kellett a párnak ilyenkor is szembesülnie: a kapu elé éjszakánként döglött lófejet helyeztek, állatvérrel locsolták be a kapufélfát. Ha a szorgalmas asszony bevásárolni vagy vízért ment, rothadt gyümölccsel és záptojással dobálták meg.

Olajat öntött a tűzre az a fejlemény is, hogy Filippo és Lucrezia példája követőkre talált. Először húga, Spiletta Buti hagyta el köszönés nélkül a zárdát, majd két másik apáca is a szökés útjára lépett. S mivel egyiküknek sem volt hová menekülnie a várható következmények elől, valamennyien a Lippi-ház felé vették az irányt, tudva, hogy itt rokonszenvre és segítőkészségre találnak. És valóban, Lucrezia jó szívvel fogadta be mindegyiküket.

Mielőtt nyomon követnénk a szerelmespár további sorsát, érdemes áttekinteni, mi lehetett az alapja Filippo és Lucrezia élete végéig tartó kölcsönös vonzalmának. Mindketten árvák voltak. Lippi anyja a festő születésekor, apja nem sokkal később halt meg, így anyai nagynénje, egy karmelita apáca, aki a legnagyobb nélkülözések közepette kezdte nevelni, kamalduli szerzetesek közé vitte a fiút nyolc éves korában. Még tizenöt éves sem volt, amikor le kellett tennie a megfellebbezhetetlen fogadalmat, amely élete végéig a szerzetesrendhez kötötte őt. Korán megmutatkozó nyughatatlan természete és függetlenségvágya így éles konfliktusba került a szerzetesélet szigorú kötelmeivel. Kamaszodván, Lippi egy csapásra megoldotta a konfliktust: még kolostori körülmények között is szabad életet alakított ki magának. Megtehette, mivel istenadta tehetsége a festészet terén hamar kibontakozott. Novicius-ideje során az egyik szerzetes, a grammatica mestere felügyelt rá és társaira, és eközben igyekezett kitapasztalni, melyikük mire alkalmas. Észrevette, hogy Filippo „tanulás helyett egyebet sem csinált, mint hogy a maga és társai könyveit telefirkálta különféle figurákkal.” A perjel – ezt látván – elhatározta, hogy minden segítséget megad a fiúnak, hogy festővé képezze magát. 1432-ben pedig végleg elhagyta a kolostort.

Filippo határtalan szerencséjére a kor legzseniálisabb festőjétől, Masacciotól tanulhatott, aki akkoriban készült el a Carmine-templom kápolnájában a freskókkal.  Filippót lenyűgözték a mester szép képei és másolásukkal igyekezett a festészet fortélyait elsajátítani. Nem sokkal később, a kerengő falán, „Masacciónak a templom felszentelését ábrázoló freskója mellett zöld alapozó festékkel megfestette az egyik pápát, amint megerősíti a karmelita rend szabályait”, sőt a templom több falát díszítette freskóval. Azt mondták róla, hogy a korán elhunyt „Masaccio szelleme Filippóba költözött”. Ettől kezdve hatalmas népszerűség övezte. A róla szóló anekdoták arra utalnak, hogy élete nehézségein gyakran a festészet eszközeivel lett úrrá. Az egyik anekdota szerint például, amikor az anconai őrgrófságban időzött, és néhány barátjával bárkán kievezett a tengerre, kalózok fogságába került. Ahogy lehetősége adódott arra, hogy kivegyen a tűzből egy elszenesedett fadarabot, a fehér falra felrajzolta életnagyságban gazdáját. Ennek az ötletének köszönhetően szabadult meg láncaitól. Akár igaz ez a történet, akár nem, Filippo Lippi egész életét jellemezte ez az epizód: a festészet tetteinek szinte valamennyi negatív következményétől megszabadította. Lucrezia szintén anya nélkül nőtt fel. Anyja nem sokkal húga, Spinetta születése után halt meg, sőt a lányszöktetés idején – ellentétben a Vasari-életrajzban leírtakkal – már az apja sem élt. Pici gyermek volt, amikor a Szent Margit apácái közé került noviciusként. A szerelmespár története jól példázza a gyermekkorban, kellő érettség nélkül, kényszerítő körülmények között történő fogadalmak és elköteleződések problémáját: mindketten az első adandó alkalommal fellázadtak a megalapozatlan kötelékek szorítása ellen. A zárdából való szökés tehát nemcsak szerelmük beteljesítését, hanem közös lázadásukat is jelentette.

A lányszöktetés újabb fejleményeként, két évvel a szökést követően hirtelen fordulat állt be kettejük szerelmének történetében: a négy szökött apáca, élükön Lucreziával, engedve az apácák felől érkező folyamatos szorításnak, megszégyenülten kullogott vissza a kolostorba, elhagyva Lippi oltalmazó házát. A megtért bűnösök letették a fogadalmat elöljáróik kezébe, és vezekeltek, hogy bűnbocsánatot nyerjenek.

A történet azonban nem ér véget itt. A szerelmespár sokat szenvedett egymás nélkül. Kedvese égető hiánya miatt Lucrezia újra elhagyta a zárdát és visszaköltözött Lippihez, aki boldogan visszafogadta őt, hogy élete végéig együtt éljen vele. Kitartásuk egymás mellett rokonszenvet keltett még Jenő pápában is, aki fel akarta oldozni a festőt szerzetesi fogadalma alól, hogy törvényesen egybekelhessen Lucreziával. Vasari szerint azonban az asszony „meg akarta őrizni függetlenségét, hogy kedvére élhessen, és nem volt hajlandó hozzámenni a festőhöz”. Ha valóban így történt, Lucrezia autonóm személye megelőlegezte a mai kor emancipált nőalakját.

Filippo Lippi még megélte, hogy fia festészetre való tanítása során egyértelművé váljon számára annak festői képessége, kibontakozó zsenialitása. Maradványainak Lorenzo de Medici emeltetett síremléket. A sírra Angelo Poliziano epigrammáját vésték antik betűkkel: „Itt vagyok eltemetve én, a festészetemről híres Filippo;/ mindenki tud kezem csodálatos kecsességéről./ Ujjaimmal meg tudtam eleveníteni a művészi színeket;/ hosszú ideig ámulatba ejtettem a lelkeket./ Alakjaimon maga a természet is elámult,/ s megvallotta, hogy művészetem egyenrangú az övével./Ebbe a márványsírba Lorenzo Medici temetett;/ azelőtt hitvány por takart.”

Irodalom

Arasse, Daniel: Festménytörténetek. Typotex Kiadó, Budapest, 2007.

Halász Zoltán: A szenvedély arca. Corvina Kiadó, Budapest, 1968.

Vasari, Giorgio: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Magyar Helikon Kiadó, Budapest, 1973, 303-311.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!