FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

Amikor Harlekin dühbe gurul, avagy Pierrot tévedése – Paul Cézanne és Émile Zola

Paul Cézanne: Húshagyókedd, 1886-1888

A húshagyókedd a keresztény egyházi évben a nagyböjt kezdetét megelőző utolsó nap. Maga a név is a böjt kezdetére utal: ezen a napon lehet utoljára húst fogyasztani. Az életöröm sokféle megnyilvánulása található ezen a napon, világszerte fesztiválokat és karneválokat szerveznek. Francia neve Mardi gras, szó szerint „kövér kedd”. Angol neve Shrove Tuesday (gyóntató kedd), inkább a böjt előtti megtisztulásra utal.

A húshagyókedd (Mardi gras) egy több éven át készült festmény (1886-1888) címe is. Az ekkor negyvenhét éves Paul Cézanne készítette hosszú vajúdó folyamat során, modellek és vázlatok alapján. A kép előterében az orrát fenn hordó, pókerarcú Harlekin, vörös-fekete jelmezben, pöffeszkedve lépdel előre, míg mögötte fehér jelmezben, hajlongva, tréfálkozva haladó Pierrot követi őt. A talányos festményt még három hasonló bohóckép követte a cézanne-i életműben. A festmény több rétegben értelmezhető. Olyan jelentésrétege is van, amely a festő személyes élettörténetének egyik drámai mozzanatához kapcsolódik: negyven éven át tartó barátság hirtelen megszakadásához.

A művészet személytelen jellegét hangsúlyozó festő Joachim Gasquet-nak írt levelében kifejti, hogy „azért dolgoztam egész életemben, hogy megkeressem a kenyerem, de azt hittem, úgy is lehet jó festészetet csinálni, ha az ember nem vonja magánéletére a figyelmet. Hiszen igaz, hogy a művész szellemileg egyre magasabbra tör, de az ember maradjon a háttérben”. És bár ehhez a hitvalláshoz élete végéig következetesen hű maradt, A húshagyókedd, bármennyire is igyekezett alkotója elrejteni mögé indulatait, különös kivételnek számít. Erős trauma kellett ahhoz, hogy Cézanne kimozduljon a rejtőzködő művész pozíciójából, még ha az allegória nyelvén is.

Paul Cézanne: Tanulmány a Húshagyókeddhez, 1886-1887

Az összefüggés akkor válik nyilvánvalóvá, ha az 1886-os év élettörténeti eseményeire gondolunk. Családja ekkor kényszeríti rá Cézanne-t, hogy feleségül vegye Hortense Fiquet-et, élettársát, akitől akkor már fia is született, Paul. A házassággal szemben megmutatkozó ambivalenciája, illetve érzelmi távolodása Hortense-től érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy az asszonynak, azon kívül, hogy kapcsolatuk elején gyakori és kelletlen modellje volt Cézanne-nak, nem sok köze volt a művészethez. Értetlenül nézte férje festőszenvedélyét, kényelmes életre, kispolgári jólétre vágyott. Amikor az utazásért lelkesedő Hortense egyszer svájci fürdőhelyekre vitte a festőt, Cézanne szenvedett az unalomtól, végül hazamenekült. A házasságkötést követően az apa, Louis-Auguste meghalt, jelentős vagyont hátrahagyva.

Az év másik eseménye barátja, Émile Zola új regényének, A mesterműnek a megjelenése volt.  Cézanne szeretett olvasni, különösen nagy becsben tartotta barátja írásait, melyeket Zola folyamatosan elküldött neki, ahogy A mesterművet is. Elolvasva a könyvet, margójára Cézanne a következő feljegyzést írta magának: „Ha egy mű nem sikerül, akkor az ember újrakezdi!”

Paul Cézanne: Émile Zola portréja, 1964

Ahhoz, hogy megértsük, mit jelentenek ezek a gyorsan odavetett szavak, érdemes kitérni arra, hogy A mestermű, amely a Rougon-Macquart sorozat tizennegyedik köteteként látott napvilágot, Zola legszemélyesebb regénye. Főszereplője egy festő, Claude Lantier, akit alapvetően Cézanne-ról mintázott. Magát is belehelyezte a regénybe Pierre Sandoz író személyében, valamint Hortense-t Christine alakjában. A regény fő szálának lényege, hogy a tehetséges festő a halhatatlanságot jelentő mesterművét szeretné elkészíteni, de ez nem sikerül neki, és öngyilkosságot követ el. Cézanne-nak nem volt nehéz Claude Lantier személyében saját magát felismernie. Zola ezzel a könyvvel azt üzente neki, hogy nem hisz benne, nem hisz abban, hogy festői elképzelései, amelyekbe barátságuk idején beavatta, valaha is megvalósulnak. Ebből a nézőpontból Cézanne személyes feljegyzése az öngyilkosságra reflektál: ő, Cézanne soha nem adja fel, a mestermű nincs veszélyben.

Cézanne felvette a kesztyűt. A regény nyelvén megfogalmazott üzenetre a festészet eszközeivel válaszolt. Előbb küldött egy rövid, udvarias, de a korábbi leveleihez képest hűvös távolságtartással megírt levelet barátjának: „Kedves Émile-em, Most kaptam meg a Mestermű-t, amit voltál szíves leküldeni. Köszönöm a Rougon-Macquart szerzője barátságának e tanújelét; kérem, engedje meg, hogy kézfogásom küldjem neki, az elmúlt évekre emlékezve. Visszaidézve a régi szép időket, szeretettel üdvözöllek. Paul Cézanne”. Ez volt Cézanne utolsó levele Zolának.

Paul Cézanne: Émile Zola portréja, 1864

A festő azzal az alapossággal látott neki a munkának, amellyel valamennyi képét készítette. A húshagyókeddhez készült számos vázlat maradt fenn. Cézanne alkotói módszerét a szemtanúktól, többek között Zolától és Victor Chocquet-től, egy Cézanne-rajongó vámtisztviselőtől ismerhetjük. A portrékat ugyan modell után készítette, de jelenlétükben vázlatokat rajzolt, és alig nyúlt a vászonhoz. Inkább megfigyelt, gondolkodott, a kifejezési formával küszködött, káromkodott, jegyzetelt. Sokszor a modell jelenlétében rontotta el, semmisítette meg az addig elkészült képet. A festmény tényleges kivitelezésére a modell távozása, azaz a zavaró tényezők megszűnte után került sor.  Ezzel éles ellentétben festette tájképeit; a természetben elhelyezett festőállványra a látvány közvetlen hatása alatt vitte fel a festéket.

A húshagyókeddnek modellt álló két fiú számára kegyetlen kínzásnak tűnhetett mindaz, amit Cézanne művelt velük, aki dühösen, indulattal dolgozott. A kívánt testhelyzet beállítása több órát vett igénybe, és még ezek után is folyamatosan módosított a testtartáson. Megkívánta, hogy a fiúk mozdulatlanok legyenek, akár órákon át. Kezében a palettával, fel-alá járkálva figyelte a fiúkat, s csak ritkán tett egy mozdulatot a vásznon. „Olyan mozdulatlan legyél, mint egy alma!”, kiáltott Paulra, amikor fia megremegett. Amint a másik fiú fáradtságról panaszkodott, „ki kell bírnod”, üvöltött rá. Az utolsó napok egyikén Guillaume elájult és elterült a műterem padlóján.

Edouard Manet: Zola portréja, 1867

A két bohóc viszonya egymáshoz ellentmondásos. Pierrot „vonzódik is hozzá, de távol is tartja magát gőgös partnerétől”. Az elárult barátság hatalmas lélektani feszültséget teremt a vásznon: Cézanne, mint „a külvilág felé áthatolhatatlanul merev arcot fordító Harlekin”, aki eltéríthetetlenül halad az útján előre, „a tapsot hajhászó Pierrot viszont valójában Zola, aki megpróbálja ellopni a művészet varázspálcáját társa kezéből.”

Csattanós válasz ez A mesterműre. Valami olyasmit fejez ki, hogy „kedves Émile, te nem értettél meg engem, nem is érthettél, mert a gyors és felületes sikereket hajszolod. Én soha nem adom fel, megyek a magam útján.”

Ez a sajátos művészi pengeváltás hosszú folyamat záróakkordja volt. Maga Claude Lantier alakja már korábbi regényekben is feltűnt, például a Párizs gyomrában, ahol a festő éjszakáit és hajnalait tölti a káposztafejek és répák között, hogy megfigyelje az egyes napszakokban a színek változásait. Zola levelei arról tanúskodnak, hogy barátságának egyik funkciója Cézanne ingadozó önbizalmának folyamatos erősítése volt. A festő kiszámíthatatlan hangulata hol merész művészi tervekre ösztönözte, hol arra, hogy mindent feladva megvalósítsa apja tervét és jogász, bankár legyen. De végül a festő győzött. A bankban, ahol eleinte dolgozott, ezt a híressé vált feljegyzést készítette: „Cézanne, a bankár, borzadállyal látja,/Hogy festő születik a pénztárkönyv mögött.”  Cézanne makacs, nem megalkuvó természete Zolát eleinte csodálattal töltötte el, később viszont egyre jobban idegesítette.  Párizsi művészeti kritikáiban Zola dicsőítette az impresszionizmust, élén Edouard Manet-val, aki híres portrét készített róla. Hosszú cikksorozatában egyetlen egyszer sem említette meg barátja, Cézanne nevét. Cézanne-t nem ő fedezte fel, hanem Camille Pissarro, Émile Bernard, Pierre-August Renoir, Claude Monet, Paul Gauguin és mások. 

Paul Cézanne: Harlekin, 1888-1890

Cézanne-t is sok minden zavarta barátjában, különösen fényűző otthona, ahol egyre idegenebbül érezte magát. Erről a lakásról írta Guy de Maupassant, hogy „hatalmas süppedő szőnyegek mindenfelé, a legkülönbözőbb korokból és országokból származó antik bútorok; középkori fegyverek állnak csodálatos japán vázák és tizennyolcadik századi kecses műtárgyak között…”

Amikor Zola A mesterművet írta, Paul Alexis, Zola életrajzírója tanulmányában megemlíti, hogy A mesterműfőalakja már teljesen kialakult, a modern szépséget szenvedélyesen kereső festő, a Páris gyomrából ismert Claude Lantier. Úgy tudom, Claude Lantier alakjában Zola a művészi impotencia lélektanát akarja tanulmányozni.” Lehetséges, hogy Cézanne ezt a tanulmányt is olvasta, és A mestermű így még nagyobb csapást jelentett a számára.

Abban a művészekből álló körben, ahová Zola tartozott, és amely a Guorbois kávéházban Manet törzsasztalánál jött össze, Cézanne viselkedésével, öltözködésével a kívülállását hangsúlyozta. Ormótlan bakancsban, gyűrött vászonnadrágban, kék zubbonyban jelent meg, és amikor megigazította öltözékét, zubbonya alól olyan piros öv bukkant elő, mint amilyent a délvidéki napszámosok viselnek. Mindenkivel kezet fogott, kivéve Manet-val. Amikor odalépett hozzá, a háta mögé rejtette a kezét és így szólt: „Nem adok kezet önnek, Manet úr, mert nyolc napja nem mosakodtam…” Zolának egyre inkább az a véleménye alakult ki, hogy Cézanne lázadása értelmetlen. 1867-ben jelent meg egyetlen olyan írása a Figaróban, amely Cézanne-ról szólt. Majd több, mint egy évtizeddel később ugyanazokat a gondolatokat egy másik cikkben is megismétli: „Paul Cézanne-ban egy nagy művész temperamentuma él, de még mindig a keresés vívódásainál tart…”

A mestermű jegyzeteiből világosan kiderül, hogy melyik szereplő melyik valóságos személynek felel meg. Zola felfedi legbelsőbb gondolatait festőbarátjáról. „Ne feledkezzünk meg Lantier el-elcsüggedő hangulatáról, miközben a nagy mű megvalósításáról álmodozik. Már-már végleg elkeseredik és arra gondol, hogy felhagy a művészettel, amikor egyetlen, sebtében készített tanulmányból mégis kibontakozik a mű. Erőt merít, de később megint ellankad. Főként azt kell kielemeznem, hogy mi az a gátló tényező, amely lehetetlenné teszi számára a realizálást: testi adottságai? származása? látáshibája?” Zola válasza könyörtelen és végérvényes. Vadembernek állítja be Cézanne-t, aki mindent megvetett és lenézett a festészeten kívül, és aki senkivel nem tudott jó viszonyt kialakítani hisztérikus dühkitörései miatt, főleg saját családjával nem, akikkel haragban volt, s akiket utált. A nőkhöz való viszonyát úgy jellemzi, mint aki a valóságos és az ábrázolt nő között áll, és sokszor nem tudja eldönteni, kit szeressen jobban. Ebből a dilemmából rendre az ábrázolt nő került ki győztesen. Az elvetélt tehetségnek végül le kell vonni a következtetést: „A nap nem világosodott ki, piszkos és szomorú volt, gyászos téli reggel. Egy óra múlva Christine fagyos borzongással ébredt fel. Még nem eszmélt. Miért van egyedül? Azután visszaemlékezett: férje szívéhez támasztott arccal, az ő tagjai körül font tagokkal aludt el. Hogyan kelhetett fel? hova mehetett? Hirtelen lerázta magáról zsibbadtságát, hevesen ugrott ki az ágyból és a műterembe rohant. Istenem! talán a másikhoz tért vissza? talán a másik ismét magához ragadta, holott ő azt hitte, hogy örökre meghódította? Az első pillanatban mit sem látott, a sáros, hideg világításban üresnek tűnt fel előtte a műterem. Senkit sem látva már-már megnyugodott, ekkor azonban a képhez emelte fel szemét és rettenetes kiáltás tört ki tágra nyílt torkából: – Claude, ó Claude! Claude felakasztotta magát a nagy létrára, elhibázott művével szemközt.”

Felvethető, hogy Zola alig leplezett Cézanne-kritikája sok igazságelemet tartalmazott, melyekkel a festő nem akart, nem tudott, képtelen volt szembenézni. De a legsúlyosabb kritikájában – művészi impotencia – súlyosan tévedett. Emiatt a tévedés miatt Zola a legjobb barátját veszítette el. Mintegy tíz évvel később, amikor bátran kiállt az antiszemitizmus ellen, és emiatt súlyos megpróbáltatásoknak lett kitéve, támogatókra szorult, de Cézanne már nem állt mellette. Több indirekt jel utal arra, hogy ez a bátor kiállása az életébe került.

1906-ban, négy évvel Zola halála után, nem sokkal a festő halála előtt, kettejük szülővárosában, a dél-franciaországi Aix-ben,  a városi tanács felállíttatta az író mellszobrát a könyvtár épületében. Cézanne a díszemelvényen ült, ahonnan a régi barát, Numa Coste méltató szavait hallgatta: „Együtt indultunk az életbe, valamennyien, tele reménységgel, nagy elhatározásokkal… A levelek, amelyeket Zola Párizsból Cézanne-nak küldött, harci beszámolók voltak számunkra…”

Vajon mire gondolhatott?

 

Irodalom

Cézanne, Paul levelei. Corvina Kiadó, Budapest, 1971.

Feist, Peter, H: Paul Cézanne. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1964.

Halász Zoltán: A szenvedély arca. Corvina Kiadó, Budapest, 1968, 203-241.

Zola, Émile: A mestermű. Révai testvérek Irodalmi Intézet R.-T. Kiadása, Budapest, e-változat, 2013.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!