FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

A dobogóra helyezett asszony, avagy a festő a képben – Rembrandt van Rijn és Hendrickje Stoffels

Rembrandt van Rijn: Rembrandt portréja, miközben modelljét, Hendrickjét festi, 1650-es évek

A nagy holland festő a tizenhetedik század ötvenes éveiben visszatérően ugyanazt a modellt festette, telt idomú fiatalasszonyt, szelíd arcvonásokkal, akit szinte minden esetben bibliai vagy mitológiai keretbe foglalt; a képeken Susanna, Bathsheba vagy Diana szerepében láthatjuk. Semmilyen explicit bizonyíték nincs rá, hogy kit ábrázolnak ezek a portrék. Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a festő bensőséges viszonyban volt a modellel. Példa erre egy vázlatszerűen elkészített műhelykép, amely az utókortól azt a címet kapta, hogy Rembrandt portréja, miközben modelljét, Hendrickjét festi. A kép keletkezésének pontos időpontja nem ismert, feltételezhető, hogy a többi, ugyanazt a hölgyet ábrázoló képpel egy időben, az ötvenes években készült. Ma a Glasgow-i Múzeumban látható. Ez a kép az egyik festői bizonyítéka annak, hogy a képeken visszatérő asszony kedvese volt a festőnek. Az életrajzi adatok megerősítik ezt a feltételezést.

A kép – hasonlóan más, Hendrickje Stoffels-t ábrázoló festményekhez – spontaneitásával nyűgözi le a nézőt. Lelki szemeink előtt megjelenik Rembrandt műterme. A festő már előkészítette a vásznat, amikor belép az asszony, akit egy hirtelen mozdulattal felemel, és a műteremben lévő dobogóra állít. Hendrickje vaskos könyvekre könyököl, miközben sötét drapériák veszik körül, amelyek éles kontrasztban állnak bőre csillogó fényével. Maga az alkotó a festőállvány előtt ül és fest. „Az alkotás láza annyira elragadja, hogy nem tekint sem az asszonyra, sem a nézőre”. Rembrandt egyik életrajzírója, Marcel Brion ezt a jelenetet „a festő és modellje” című családi jelenetként írja le.

Rembrandt van Rijn: Fürdőző nő, 1654

Sok példa van a művészet történetében arra, hogy a festő akkor jelenik meg a műben, ha erre személyes oka van. Jelenlétével még erőteljesebben hangsúlyozza a téma, illetve az ábrázolt személy fontosságát. Daniel Arasse több példát is említ erre egyik könyvében. Andrea Mantegna a Krisztus levétele a keresztről című híres művében a kép bal szélén lévő, Krisztust sirató János, akinek csak fél arca került a képre, a festő arcvonásait hordozza, jelezve, hogy ő is sirat; mindkét halott fiát gyászolja.

Ha szemügyre vesszük Rembrandt életének azt az időszakát, amikor Hendrickje Stoffels lett élete főszereplője, érthetővé válik, miért emelte pódiumra személyét. Ekkoriban Hendrickje nemcsak a festő valamennyi hivatalos ügyének, valamint háztartásának intézését vette át, folyamatosan jelen volt a munkájában és azon kívül is, így számos lehetősége adódott arra, hogy olyan helyzetekben pillantsa meg kedvesét, amelyek alkotásra inspirálták. Így keletkezett A fürdőző nő című kép (1654). Amikor Rembrandt észrevette, hogy Hendrickje félig levetkőzve egy patakban készül fürdeni, azonnal ecsetet ragadott és megörökítette a megkapó pillanatot. Az erős csípőkön feltűrt ing alig takarja az asszony buja, szeretkezésre bármikor kész testét, amelyen „a víz és a mozgó ágak fénye is tükröződik”.

Hendrickje Stoffels az ezerhatszázas évtized negyvenes éveinek második felében került Rembrandt házába cselédként, több, mint öt évvel szeretett felesége, Saskia van Uylenburgh halála (1642) után. Szegény, több gyermekes családból származott, korán került cselédsorba, ahol megtanulta a kemény munkát. Sylvie Matton, aki a hozzáférhető dokumentumok alapján (könyvben és játékfilmen) megkísérelte reprodukálni Hendrickje jellemét és élményvilágát, így jellemzi azt a környezetet, ahonnan Henrickje jött: „Ahonnan én jöttem, mindenki kiabált, kivéve anyámat. Az apám, két fivérem és a nővérem, Marina férje, miközben magas szárú, a combnál szétnyíló katonacsizmájukkal nagyokat dobbantottak. Tudtak buborékokat csinálni nagy, kövér testük belsejében, amely állandóan sörhabot izzadt. Versengtek, ki tud nagyobbat böfögni. Azután üvöltöztek. Ilyenkor elbújtam, különösen Marina férje és csonka keze elől, amellyel egyszer már belekapaszkodott a hajamba, miközben másik kezének öt ujjával betapasztotta a számat, hogy ne tudjak kiáltani. Minél többet kiabáltak, s minél többet ittak, anyám annál láthatatlanabbá vált.”

Rembrandt van Rijn: Hendrickje Stoffels portréja, 1654-56

Ez az agresszív, lármás, brutális környezet teszi érthetővé, hogy amikor Hendrickje átlépte Rembrandt házának küszöbét, és megtapasztalta azt az áhítatos csendet, amelyet az alkotás megkövetelt, úgy érezte, pontosan ilyen házra vágyott, jó helyre érkezett. Geertje Dircx, egy trombitás özvegye, Rembrandt házvezetőnője és ágyasa, fia, Titus dadája fogadta. Azzal vezette be a műterembe, hogy „most bemutatlak a gazdának, reggeltől estig dolgozik, senki és semmi sem zavarhatja a munkájában.”

Amikor Hendrickje megérkezett, Rembrandt élete gyökeres átalakulásban volt. Saskia váratlan halálát mély gyásszal élte meg. Fájdalmas hiányát csak úgy tudta elviselni, hogy gyakran beszélt hozzá, a róla készült festményeit bámulta, simogatta, szeretgette. Valahogy úgy, ahogy a festészet keletkezésmítoszában Butad lánya gyönyörködött kedvese falra festett kontúrjában. Szexuális étvágya kiapadhatatlan volt, csillapítása Geertje háziasszonyi feladatai közé tartozott. De leginkább új alkotói korszakkal gyógyította szomorúságát: művészete bensőségesebbé vált, megnőtt az emberi szenvedés iránti fogékonysága, a látvány helyére a finom lélekábrázolás lépett. Szenvedélyesen tanulmányozta önmagán az élet előrehaladását, ezért szinte kényszeresen festette önmagát. Önarcképein látható, hogy az egyik szeme a nézőre néz, a másik pedig “kifelé”. A sztereo-vakságnak ez a képi megnyilvánulása utal rá, hogy valószínűleg ennek a látászavarnak köszönhette azt, hogy festményein olyan hitelesen tudta 2D-ben ábrázolni a mélységeket. A zajos sikerek elmaradtak, egyre kevesebb megrendelést kapott. Ez azonban különösebben nem zavarta. Egyik tanítványa, Samuel van Hoogstraeten jegyezte fel, hogy élete végéig fenntartott alapelve az volt, hogy „számomra a belső megelégedést és boldogságot nem az jelenti, hogy dicsérnek, hanem az, hogy szabad vagyok!”

Rembrandt van Rijn: Művész a műtermében, 1629

Amikor Hendrickjével Rembrandt találkozott, fiának már nem volt szüksége dadára. Modellre, fiatal szeretőre, visszahúzódó, csendes, önmagát feladó, áldozatkész asszonyra viszont neki volt szüksége, és Hendrickje mindenben ideális partnernek bizonyult. Nem sokkal munkába lépését követően Rembrandt megkérte, üljön neki modellt. Ez a kérés akár úgy is hangozhatott volna, ’légy a kedvesem’. A lány a kérésre nem mutatott semmilyen erényes ijedtséget. „Levetkőzött anélkül, hogy szégyellte volna erős, tiszta testét. Ő is ragaszkodott ehhez a hatalmas és fájdalmakkal teli férfihoz és a szeretője lett”. A dobogóról az ágyig rövid volt az út.

A sors azonban nem engedte, hogy találkozásuk önfeledt és zavartalan legyen. A Rembrandt-házból eltávolított dada bosszút esküdött. Beperelte volt szeretőjét házassági ígéretének megszegése miatt. Magából kikelve üvöltözött a bíróságon, Rembrandtot gonosz embernek állítva be. A festő tagadta, hogy viszonyuk lett volna, de nagylelkű ajánlata a magas összegű évjáradékról az ellenkezőjére utal. Geertje olyan súlyos idegállapotba került, hogy nem tudta saját érdekeit jól képviselni, és visszautasította a felajánlott anyagi juttatást. Végül olyan összegű járadékot ítélt meg neki a bíróság, amely élete végéig biztosította a megélhetését. Ezt követően még egy ideig bombázta Rembrandtot újabb követelésekkel. Emiatt Rembrandt Geertje Pieter nevű fivére tanúvallomása alapján rábizonyította az asszonyra, hogy Saskia rábízott, 200 gulden értékű ékszereit el akarta sikkasztani, s dologházba csukatta a nőt. Ezt követően elmezavara olyan mértékben eluralkodott rajta, hogy hamarosan a pszichiátriai betegek menhelyére kellett szállíttatni.  Alakja a Rembrandtról készített játékfilmeken vissza-visszatér. Az 1936-ban készült Rembrandt című filmben rendkívül kellemetlen természetű, házsártos és sunyi embernek állították be. Peter Greenaway Éjjeli őrjárat című filmjében (2007) szintén negatív szerepbe került; egy összeesküvő társaság kémeként Rembrandt lejáratásán dolgozott. Mindebből semmi nem volt igaz. Hiúságában megsértett, és érzelmi kötődéséből kimozdított nőként nem tudta feldolgozni az események számára kedvezőtlen fordulatát.

Rembrandt van Rijn: Bathseba, 1654

Az 1654-edik év több szempontból is jelentősnek bizonyult Rembrandt és Hendrickje életében. Hendrickje másodszor is terhes lett. Két évvel korábban a világ tudta nélkül már szült gyermeket, de nem maradt életben. Már ez az esemény is botránnyal fenyegetett, de az újszülött halálával a gyermek létezése titokban maradhatott. Az újabb terhesség előrevetítette a közvélemény harsány rosszallását. A szülés még be sem következett, amikor kirobbant a botrány egy festmény miatt (Bethsabé a fürdőben, 1654), amelyen Hendrickje, aki az emberek szemében Rembrandt szolgálója volt, meztelen. A festő „bűnét” tetézte, hogy visszaeső bűnös volt, hiszen korábban már sokat támadták másik alkalmazottja, Geertje meztelen testének ábrázolása miatt. És nem elég, hogy cselédjét szemérmetlen módon örökítette meg, ráadásul közszemlére is kitette; tisztes holland polgárokat hívott meg műtermébe, hogy lássák és csodálják a mester újabb remekműveit. Eszébe sem jutott, hogy a fürdőből kilépő nőalak, aki lábát a kerítőnőhöz hasonló öreg cseléd felé nyújtja, mások számára felismerhető, így botránykővé válik. Az is hiba volt, hogy szeretője figurájának a Bethsabé nevet adta, ezáltal a biblia egyik alakjának emlékét gyalázta meg. Cornelia van Rijn világra jötte (1654) csak tovább hergelte a közvéleményt.

Mivel a festő jogi értelemben nem volt vádolható semmilyen bűnnel, az egyházi bíráknak kellett lépniük. Rembrandt évek óta nem járt úrvacsorára abba a templomba, ahová Saskiát temették. Ez már elég volt ahhoz, hogy hitehagyottnak kiáltsák ki.  A hívők erkölcsei felett őrködő presbitérium vizsgálatot indított a festő ellen, meghallgatták a szomszédok pletykáit és szóbeszédeit, majd 1654 júniusában a bírák küldöttei megjelentek Rembrandt házában, és felszólították a festőt és Hendrickjét, aki akkor még szülés előtt állt, hogy jelenjenek meg azon a kihallgatáson, ahol a fejükre olvassák bűneiket. Mivel Rembrandt ekkor már a mennonizmus felé fordult, határozottan elhárította az idézést, mondván, nem ismeri el az egyházi bírák ítéletét, mivel nem tartozik már egyházukhoz. Az istenfélő Hendrickje azonban beidézhető volt, és meg is jelent a presbitérium előtt. A legsúlyosabb bűnnel vádolták, azzal, hogy vadházasságban él mindenki szeme láttára. Miután jól érzékelhető bizonyítéka volt bűnösségének, Hendrickje elismerte a vádat. A bírák megtiltották neki, hogy másokkal együtt járuljon az Úr asztalához.

A vadházasság vádját el lehetett volna kerülni, ha Rembrandt feleségül veszi kedvesét. Saskia végrendelete azonban kötötte őt. Az asszony minden vagyonát egyetlen életben maradt gyermekére, Tituszra hagyta, Rembrandt csak kezelője és haszonélvezője volt e vagyonnak. Újranősülése esetén mindent elveszített volna. A gyermek vagyonának kezelése idegen gyámok kezébe került volna.

Az egyházi bírák szigorát el tudta ugyan Rembrandt kerülni, de a „kereskedelmi bírákét” már nem. Rembrandt nem szerette a pénzt, nem is tudott bánni vele, habozás nélkül, meggondolatlanul költekezett, rossz üzletekbe vágott, s bár értékes műkincsekkel, például Raffaello, Giorgione, Vecchio műveivel gyarapította folyamatosan a vagyonát, ezeket később fájó szívvel el kellett árvereznie. Ráadásul az ötvenes években bankcsőd miatt csaknem teljes vagyonát elveszítette. Emiatt a breestraati tágas házából 1658-ban költöznie kellett. Csak úgy menekült meg a teljes anyagi összeomlástól, hogy Hendrickje festmény- és metszetüzletet nyitott, boltjában alkalmazta kedvesét, aki teljes ellátás fejében „köteles volt” alkotásait az üzlet rendelkezésére bocsátani.

Hendrickje 1663-ban áldozatul esett az amszterdami pestisjárványnak, így a húsz évvel idősebb festő túlélte kedvesét. Az utókor, életrajzírók és művészek, nagyra értékelték alakját és szerepét Rembrandt művészetében. Az 1640-ig festett női arcképek felületesek a későbbi elmélyült és érzéki Hendrickje-képekhez képest. Óhatatlanul adódik a párhuzam a kettejük kapcsolatából fakadó művek, és Rubens második felesége, Héléne Fourment által ihletett képek között: az érzékiség és a gyengédség még erőteljesebben mutatkozik meg Rembrandtnál. Élete alkonyán fedezte fel a Hendrickje által képviselt önzetlen, áldozatkész szerelem biztonságot és meghittséget kínáló arcát. Csodálattal, ámulattal és tisztelettel vette körül szelíd, hűséges, odaadó társát, aki „megtanította arra, hogy a nők titkait is szeresse.”

Rembrandt fiát, Tituszt is túlélte. Szegényen, lánya, Cornelia gyengéd, gondoskodó figyelme által övezve hunyt el.

Irodalom

Arasse, Daniel: Művész a műben. Typotex Kiadó, Budapest, 2012.

Braithwaite, Peter, Allen, Shugg, Dace: Rembrandt’s Bathsheba: the dark shadow of the left breast. Annals of the Royal College of Surgeons of England (1983) vol. 65, 337-338.

Brion, Marcel: Rembrandt élete. Corvina Kiadó, Budapest, 1976.

Geertje Dircx. https://en.wikipedia.org/wiki/Geertje_Dircx

Halász Zoltán: A lélekábrázolás mestere. In: Halász Z.: A szenvedély arca. Corvina Kiadó, Budapest, 1968, 131-153.

Hendrickje Stoffels. https://en.wikipedia.org/wiki/Hendrickje_Stoffels

Livingstone, Margaret S, Conway, Bevil R:  Was Rembrandt Stereoblind? The New England Journal of Medicine, 16 September 2004,1264-1265.

Matton, Sylvie: Én, Rembrandt lotyója. Európa Kiadó, Budapest, 2002.

Rembrandt. https://hu.wikipedia.org/wiki/Rembrandt

 

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!