FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

Apródfejű lány, avagy szeretők intimitás nélkül – Dora Carrington és Lytton Strachey

Dora Carrington: Lytton Strachey, 1916

A Lytton Strachey-ről készült legismertebb portrét Dora Carrington készítette 1916-ban, az első világháború idején, Tanulmány Strachey arcáról és kezéről címmel. A képen a neves életrajzírót látjuk kedvenc kedvtelése, vagyis olvasás közben. Arca elmélyültséget tükröz. Jobb keze hosszú ujjaival feltűnően nagy hangsúlyt kap a képen. Strachey-ből az alkotó az arcát és a kezét tartotta fontosnak az utókor számára. E két testrész kiemelése jól tükrözi kettejük kapcsolatának jellegét.

A festmény elkészültének idején Lytton Strachey harminchat éves volt.  Nem sokkal korábban ismerte meg a nála tizenhárom évvel fiatalabb Dora Carringtont. A festőnő ekkoriban már nem használta a keresztnevét, egyszerűen csak Carringtonnak hívták. Hogy miért törölte el keresztnevét, nem derül ki közvetlenül. A névváltoztatás idején levágatta a haját és apródfrizurát csináltatott magának. Azok az ifjú festőnövendék-lányok, akikkel együtt tanult a Slade-n festészetet, és összebarátkoztak Carringtonnal, utánozták őt a hajviseletben. Carrington baráti körét, a kiváló művészekből és értelmiségiekből álló Bloomsbury-csoport tagjait a korabeli fotókon szemlélve feltűnik, hogy a hölgyek szinte valamennyien – például a Modiglianinak is modellt ülő Iris Tree vagy Frances Marshall – szintén apródfrizurát hordtak, amely tehát vagy divatos volt akkoriban, vagy Carrington erős kisugárzását tükrözi, esetleg rajta keresztül vált divatossá.

Dora Carrington: Spanyol táj hegyekkel, 1924

A két ember, a festő és modellje között ekkoriban szövődött a kortársak számára pszichológiai rejtvénynek tekintett szoros, életre szóló viszony.  A rejtvény lényege abban foglalható össze, hogy Lytton Strachey homoszexuális volt, kizárólag fiatal férfiak érdekelték, a női test soha nem vonzotta, Dora Carrington sok férfit megigéző teste sem. A Carrington, a festőnő szerelmei című, sok szempontból hiteles Christopher Hampton-filmben (1995) elhangzottak szerint Strachey számára a női test feltérképezetlen terület volt és maradt. Ennek ellenére mély szellemi-lelki kapcsolat bontakozott ki közöttük, összeköltöztek és soha nem hagyták el egymást. Míg Strachey számára a Carringtonnal folytatott viszony nem okozott semmilyen érzelmi frusztrációt, a festőnőről nem mondható el ugyanez. Az ő szerelme Strachey iránt egyszerre volt testi és lelki vonzódás, egyben beteljesületlen vágyakozás, amely az idő előrehaladásával érzelmi függőséggé fokozódott.

Felvetődik a kérdés, vajon Dora Carrington hogyan jutott el idáig, illetve hogyan oldotta meg a frusztrációból származó feszültségeit. Az ötgyerekes családban felnövő, vasútmérnök apától származó lány egyik levelében „borzalmasnak” jellemzi gyermekkorát. Szorongó, teljesítménykényszer által vezérelt anyja bigott vallásos volt, ideje nagy részét vallási foglalatosságokkal töltötte. Így Carrington személyes törődésben, odafigyelésben soha nem részesült. Kreativitásának kibontakozásában sem segítették. Műveltsége is egyoldalú volt, az olvasás kimaradt a gyermekkori élmények közül. A Bedford középiskolában viszont éppen azt kapta meg, amit a családban nem sikerült, korán felszínre kerülő művészi tehetségének egyengetését. A 12-13 éveseknek kiírt pályázaton kétszer nyert országos díjat rajzaiért. 

Dora Carrington: Gerald Brenan, 1921

1910-ben került a londoni UCL Slade Művészeti Iskolájába, ahol 1914-ig tanult. Művészi tevékenységére jellemzően elsősorban portrékat festett, de néhány antropomorfizált mediterrán tájképével is maradandót alkotott. Tájképeinek legismertebb példája a Spanyol tájkép hegyekkel (1924), ahol a kopár hegyek domborulatai emberi testre emlékeztetnek. Carrington soha nem adta el a képeit, és soha nem állította ki egyetlen festményét sem. Nem a külvilágnak, magának festett. Amint megszeretett valakit vagy valamit, lefestette, hogy megmaradjon magának.

A művészeti iskolában szoros kapcsolat alakult ki Dorothy Brett, Barbara Hiles és Carrington között; a két lány őt utánozta apródfrizurájuk kialakításában. Ez a trió alkotta a slade-i „lenyírt fejűek” csoportját. Ekkor tüntette el nevéből a női nemére utaló Dora szócskát. Ezzel pontot tett annak a pszichológiai folyamatnak a végére, amely női identitása gyengüléséhez vezetett. Egyes elemzők szerint ekkor vált külseje androgünné; Strachey is fiúnak nézte, ezért is tetszett meg neki első látásra. Egyes források szerint ebben az időben – kamaszkora végén – nem állt távol tőle a leszbikus orientáció; állítólag Henrietta Binghammel  és Lady Ottoline Morrell-lel rövid viszonyt is folytatott. Egyes elemzők a húszas években nőkről, többek között Strachey unokahúgáról, Julia Strachey-ről készített erotikus rajzaiból arra következtetnek, hogy leszbikus vonzódásai egész életében megmaradtak.

Dora Carrington fényképe, 1917

Ugyanakkor férfiak egész sora versengett a kegyeiért.  Aldous Huxley, a kiváló író is ekkor, festői pályája elején volt szerelmes belé. Huxley egyik novellájában – Crome Yellow (Sárga króm) –  Carringon mint Mary Bracegirdle jelenik meg.  Az íróval folytatott több vitáját beleírta műveibe.

Szabados szexualitását jól jellemzi egy fénykép, amely Carringtont egy kőszobron meztelenül pózolva ábrázolja jellegzetes frizurájával. Frances Marshall az iskola befejezésekor, 1914-ben találkozott vele először. Így jellemezte őt: „személyiségének különleges aromáját szinte lehetetlen pontosan leírni. Szerencsére megfestette saját portréját, jobban, mint bárki más, nemcsak festményein, hanem leveleiben és naplójában is. Nem lehet bennük nem felismerni eredetiségét, fantasztikus képzelőerejét és humorát. Kézírása is grafikus alkotás volt. Fizikai megjelenését nagy, mélykék szemei és érett kukorica színére emlékeztető, sűrű egyenes haja határozta meg. Mozdulatai kislányosan félszegek voltak, álló helyzetben a feje lecsüngött, a lábujjai befelé fordultak. Hangja gyermekien lágy volt, első hallásra affektálónak tűnt. Nevetése mindenkit magával ragadott.” Nemcsak a nevetése. Egyik későbbi szeretője, az író Gerald Brenan majdnem belehalt, amikor Carrington szakított vele.

Első szexuális kapcsolata Mark Gertler festővel alakult ki; kettejük konfliktusáról, majd szakításukról a Carrington, a festőnő szerelmei című film ad részletes bemutatást.

Carrington és Strachey

Gertlert Strachey miatt hagyta el. Még Strachey-vel való megismerkedése előtt, 1915. április 16-án megírta Gertlernek, hogy „nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretnéd.” Akkor ismerte meg Strachey-t, amikor a Beddinghamben lévő Asheham Házat közösen bérelte Virginia és Leonard Woolffal, Vanessa Bellel, Clive Bellel és Duncan Granttel. Ekkoriban Katherine Mansfieldhez is szoros barátság fűzte.

Lefestette Strachey-t, majd összeköltözött vele, és a férfi haláláig együtt éltek, egy életközösségben. Carrington legjobb barátnőjét, Dorothy Brettet sokkolta a döntés: „hogyan és miért szentelte életét Strachey-nek, fel nem foghattam. Miért rendelte tehetségét és egész életét neki, ez örök rejtély maradt a számomra…”

Több adat utal arra, hogy megkísérelték a szexuális kontaktust. Virginia Woolf naplójában annak a feltételezésének ad hangot, hogy szexuális viszony volt köztük, de erre semmilyen bizonyíték nincsen. Az írónő később maga is meglepődött, amikor a szokásos délutáni teát követően Carrington és Strachey úgy hagyta el a termet, mintha szeretkezni mennének, majd nem sokkal később meghallotta, hogy hangosan olvassák Macaulay Esszéit. David Garnett szerint fizikai érintkezés nélküli szeretők lettek, akiket azért teremtett egymásnak a sors, mert „egyikük szexualitása sem volt átlagos, Dora nem volt elégedett a női nemével, mivel alacsonyrendűség-érzést keltett benne a férfiakkal szemben, és ezt nem tudta kezelni, Strachey-t pedig frusztrálta, hogy nem kaphatott meg minden fiatal fiút, akit megkívánt.” A helyzet ennél bonyolultabb volt.

Lytton Strachey tökéletes apafigura volt Carrington szemében. Hatalmas műveltséggel rendelkezett; a történelem, a művészet, az irodalom és a filozófia kérdéseiben remek előadó és vitapartner, kiterjedt kapcsolatrendszerrel. Barátai között volt található Bertrand Russell, Virginia Woolf, Roger Fly, és az általa alapított Bloomsbury-csoport valamennyi jeles tagja. Kapcsolatuk első percétől irodalomra tanította Carringtont; kezébe adta a fontos könyveket, órákat tartott az egyes művekről, hosszas elméleti fejtegetéseit a festőnő lelkesen hallgatta. Nem véletlen, hogy a róla készült portrén az arcát és a kezét látjuk; Carrington is ezt a két testrészét láthatta, amikor hevesen gesztikulálva magyarázott. Azt kapta tehát a fiatal nő, amire egész gyermekkorában vágyott, és amit elfoglalt mérnökapjától nem kaphatott meg, a szellemi odafigyelést.

Carrington pontosan tudta, hogy kedvese homoszexuális, ez nyílt titok volt akkoriban. Nehéz döntést kellett hoznia. Tudta azt is, hogy szerelme soha nem teljesedhet be. Viszont nem tudta életét elképzelni Strachey nélkül. Olyan szerelmesekké váltak, akik a szexualitás örömeit nyíltan nem egymásnál keresték; Strachey fiatal férfiakkal flörtölt, Carrington pedig a Strachey, illetve a Bloomsbury csoport körül megforduló férfiakkal létesített szexuális kapcsolatot. Egyes esetekben közös volt a partnerük, mint Ralph Patridge esetében, akihez Carrington 1921-ben racionális okokból férjhez is ment, részben Patridge anyagi háttere, részben gyakorlatiassága miatt. Mindkettőre a házuk fenntartása miatt nagy szükség volt. Carrington egészen Strachey haláláig szinte sportot űzött abból, hogy a számára vonzó férfiakkal kikezdjen, és ha a vonzódás kölcsönös volt, viszonyba bonyolódjon velük. Ez a sajátos promiszkuitás ellensúlyozta azt a frusztrációt, amely Strachey elutasító szexuális viselkedésével volt összefüggésben.

Strachey egyik szexuális kudarcáról Michael Holroyd számolt be. Ottoline Morrell, a szabados életű arisztokrata nő éppen Henry Lambot, az ausztrál születésű brit festőt szerette volna elcsábítani. Kiélezett harcot vívott Lamb kegyeiért Strachey-vel, aki ugyanarra a férfira, Lambra vágyott, sikertelenül. „Strachey meg volt győződve arról, hogy Henry a maga angyalmosolyával, feminin bőrével és hihetetlen charmjával biszexuálissá fordítható”. Strachey pedig egyik levelében kifejtette, hogy Lamb „a világ legelragadóbb és legkellemetlenebb társa”. Ebből a kiragadott példából is kiolvasható, hogy Strachey nem lehetett könnyű helyzetben, amikor partnereket keresett, sok kudarcnak volt kitéve.

A húszas években a Carrington-Strachey pár jobb helyzetbe került, mivel Strachey befutott szerző lett. A Viktória királynő életéről írt életrajzi regénye hatalmas sikert aratott és viszonylagos anyagi biztonságot szerzett alkotójának. Ugyanakkor Carrington férje, Ralph Patridge és Frances Marshall 1926-ban bejelentették, hogy egymásba szerettek, szeretnének összeházasodni és felköltözni Londonba. Bár ekkor már nem voltak Patridge-nak kiszolgáltatva, ahogy korábban, mégis szíven ütötte őket a szerelmi háromszög felbomlásának veszélye. Patridge kulcsszerepet töltött be közöttük; közvetített kettejük között, egyengette a feszültségeket, jelenlétével, hatalmas termetével biztonságot nyújtott számukra. Végül abban állapodtak meg, hogy a hétvégéket együtt töltik. Ez a bölcs kompromisszum lehetővé tette a különös pár további együttélését.

Lytton Strachey diagnosztizálatlan gyomorrákban halt meg 1932 januárjában. Ekkor Carrington naplójában egy David Hume-idézetet írt be: „Az az ember, aki visszavonul az élettől, nem ártalmas a társadalom számára. Mindössze abbahagyja azt, hogy több jót tegyen. Semmi nem kényszerít, hogy bármilyen apró jót tegyek a társadalomnak önmagam kárára. Miért vagyok kénytelen meghosszabbítani ezt a nyomorult életet… Hiszem, hogy nincs ember, aki eldobja az életét addig, amíg érdemes azt fenntartania.”

E búcsúlevélnek beillő naplóbejegyzést követően Carrington kölcsönkért egy puskát a szomszédjától, hogy a környéken túlságosan elszaporodott nyulakra vadásszon…

  1. március 11-én Frances Marshall és Ralph Patridge londoni lakásán megcsörrent a telefon. Tom Francis, a kertész hívta fel őket Carringtonék házából. Frances naplójában így rögzítette az eseményt: „Rettentő sokkos állapotban volt, de volt annyi lélekjelenléte, hogy felhívjon minket, és elmesélje, mi történt: Carrington szíven lőtte magát, de még él. Ralph felhívta Hungerfold doktort, és megkérte, hogy azonnal menjen ki a Carrington-házba, majd hajmeresztő sebességgel száguldani kezdtünk a Great West Roadon… A hálószobája padlóján lévő szőnyegen találtunk rá; a doktor nem vette a bátorságot, hogy elmozduljon mellőle. Carrington megérintette az orvost és arra kérte, erősítse magát egy pohár sherryvel. Annyira jellemző volt rá, ahogy odaszólt Ralph-nak, tudod, minden vágyam, hogy meghaljak. Majd amikor látta Ralph mentális agóniáját, megnyugtatásaképpen még annyit tett hozzá, ennél jobbat nem tehet.

Aznap délután halt meg.”

 

Irodalom

Dora Carrington. http://www.theartstory.org/artist-carrington-dora.htm

Dora Carrington. http://spartacus-educational.com/ARTcarrington.htm

Dora Carrington and Lytton Strachey. http://elisa-rolle.livejournal.com/2726361.html

Gerzina, Gretchen Holbrook. Carrington: A Life. Norton, New York, 1989.

Gerzina, Gretchen Holbrook: Black London: Life before emancipation. Dartmooth College Library, Hanover, 1995.

Lockard, Ray Anne: Carrington, Dora (1893-1932). http://www.glbtqarchive.com/arts/carrington_d_A.pdf

Mussels, Samantha: In the shadow of Bloombury: Representing Vanessa Bell and Dora Carrington in  the writing of art history. http://www.collectionscanada.gc.ca/obj/s4/f2/dsk2/ftp01/MQ37994.pdf

Ottoline Morrell. http://spartacus-educational.com/Jmorrell.htm

Ralph Patridge. http://spartacus-educational.com/ARTpartridge.htm

Tamboukou, Maria: Rethinking the private hypothesis: Epistolary topographies in Carrington’s letters. Emotion Space and Society 4(1) · February 2011, 1-20.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!