FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

Lázadás alkohollal, szerelemmel és száguldással, avagy az utolsó festmény – Jackson Pollock és Ruth Kligman

Jackson Pollockhoz tartozó festmény: Piros, fekete és ezüst, 1956

A múlt század kilencvenes éveiben az amerikai művészeti élet egyik szenzációja egy vitatott eredetű festmény nyilvánosságra kerülése volt. A Piros, fekete és ezüst című képet (1956) – Ruth Kligman festőnő, a kép tulajdonosa szerint – a huszadik század egyik legmeghatározóbb amerikai művésze, Jackson Pollock készítette nem sokkal halála előtt. Ruth Kligman, aki nemcsak, és főleg nem festőként volt ismert, hanem Jackson Pollock utolsó szeretőjeként, 1974-ben kiadta emlékiratait, és ebben – saját festői munkássága helyett – elsősorban szeretője, Pollock személyét és művészetét méltatta. A képről röviden annyit árult el könyve 1999-es kiadásában, hogy szerette volna látni legendás kedvesét festés közben, és megkérte őt, fessen egy képet. Pollock kifejezetten az ő kedvéért festette meg a Piros, fekete és ezüst című, jellegzetesen absztrakt expresszionista alkotását, majd oda is ajándékozta a lánynak azzal, hogy az ezüst a kozmosz „pislákoló szubsztanciája”, a vörös szív ovális alakja a szeretetet jelenti, a fekete pedig a halált.

Ruth sokáig őrizte műtermében az értékes festményt. Egészen addig vigyázott rá, amíg anyagi nehézségei nem támadtak. Ekkor döntött úgy, hogy elárverezteti az időközben csillagászati árakat érő Pollock-képek egyikét. De ahhoz, hogy Pollock nevén kerüljön kikiáltásra az alkotás, előbb elküldte a Pollock-Krasner Hitelesítő Tanácshoz a képet. A tanácsot Pollock özvegye, a szintén befutott és elismert festő, Lee Krasner hozta létre még halála előtt azzal a céllal, hogy megakadályozza és leleplezze férje és saját képeinek hamisítását. A tanács kiegészítő dokumentumok hiányában nem hitelesítette a képet, amely végül, mint „Pollockhoz tartozó” festmény került árverésre.

Jackson Pollock és Ruth Kligman nem sokkal Pollock halála előtt, 1956

Egyetlen személy akadt, aki következetesen állította, hogy látta a Vörös, fekete és ezüst című képet a nyolcvanas évekig, pontosabban 1956-ban, Bette Waldo Benedict, Kligman legszorosabb barátnőinek egyike volt.  Kligman, pontosan nem lehet tudni, miért, New York Citybe utazott a képpel együtt Pollock halála előtt két nappal,  és Benedictnél szállt meg, így alkalma volt megtekinteni az alkotást.

Ha igaz, amit Ruth Kligman állított, akkor élettörténeti szempontból valóban jelentős alkotásról van szó, hiszen amikor Pollock Kligmannel megismerkedett, már hosszú ideje nem alkotott. A nagy kérdőjelek egyike éppen az, hogy folyamatos alkoholizálása miatt szétesett állapotában Pollock hogyan volt képes ilyen fegyelmezett kompozíciót létrehozni. A másik kérdés, Kligman miért nem említette a festményt memoárjának első, 1974-es kiadásában, miért csak akkor, amikor piacra dobta.

Ruth Kligman a kép elfogadtatásának tervével eleve vesztett helyzetből indult. Szerepe Pollock életének utolsó időszakában, és főleg halálában nem mentes az ellentmondásoktól. Amikor megismerkedett az absztrakt expresszionizmus amerikai úttörőjével, Pollock még házasságban élt Lee Krasnerrel. Igaz, számtalan veszekedéssel terhelt, meglehetősen elhidegült házasságban.

Willem de Kooning: Ruth Zowie-ja, 1957

Lee Krasner soha nem nézte jó szemmel Pollock italozását. Összeházasodásukat követően sikerült elérnie, hogy férje több évig teljesen absztinens maradjon. Vidékre, Long Islandbe költöztek, elszigetelte italozó barátaitól és a kocsmáktól, és optimális alkotási feltételeket teremtett a számára. Ekkor festette Pollock legjobb, legérettebb képeit, rácáfolva arra a hiedelemre – amelyet maga a festő is táplált – hogy őt az alkohol tette nagy festővé. Ebből mindössze az lehetett az igazság, hogy az alkohol valóban hozzájárult a gyorsan kialakult Pollock-mítoszhoz.

Van azonban egy másik összefüggés is. Az egyik elemző szerint Pollock „alkoholfüggősége leképződik a képein”, a csepegtetés/folyatás/csurgatás technikája „betegségének szimbólumaként értelmezhető, alkotásai a befogadóban az alkoholos hallucináció képzetét keltik. Jackson Pollock művészetét főként alkoholizmusával való küzdelme jellemezte, amelyet festészetén keresztül dolgozott fel.” Bár ez a megközelítés is leegyszerűsítésnek hat, az kétségtelen, hogy az alkotás szinte az egyetlen eszköze volt az alkoholizmus leküzdésében. Végül az alkohol győzött. Kligman szemére vetik, hogy semmit nem tett azért, hogy megállítsa Pollockot a tragikus halálához vezető úton. Sőt, azon a végzetes augusztus 10-i napon, 1956-ban, amikor Pollock kora reggeltől folyamatosan itta kedvenc italát, a gint, nemcsak hogy nem akadályozta meg kedvesét abban, hogy az 1950-es Oldsmobile convertible márkájú nyitott autójába üljön, hanem a sofőrülés mellé ült, sőt barátnőjét, Edith Metzgert is beültette az autóba. Kapcsolatuk mintegy fél éve alatt többször ült Pollock részegen a volán mögé, de száguldozásaik során hajuk szála sem görbült. De azon a napon Pollockot részegsége megakadályozta abban, hogy bevegyen egy kanyart az egyébként forgalommentes, kihalt útszakaszon. Az autó letért az útról és felborult. Pollock és Metzger azonnal meghalt, Kligman kisebb sérülésekkel túlélte a balesetet. Frank O’Hara, a költő a „halálautós lány” (Death Car Girl) gúnynevet adta Kligmannek. Egy közös barátjuk mesélte el, hogy amikor O’Hara meghalt, Kligman rövid versikét költött a halálára: „Halálautós lánynak neveztél/Lássuk, ki az, ki halott lett mostanára.”

Jackson Pollock: Fej, 1938-1941

A közbeszéd bűnbakokat keres, és Kligman fő bűne az volt, hogy nem halt meg a másik kettővel az autóban. Sőt azzal tetézte a botrányt, hogy 1957-ben több éves, sokak szerint jelképesnek is mondható szerelmi viszonyt kezdett Pollock legfőbb festőriválisával, Willem de Kooninggal, aki Pollock halála után kijelentette: „Bevégeztetett. Én lettem az első (It’s over. I’m number one)!” Kapcsolatuk első évében de Kooning festett egy képet, Ruth Zowie-ja címmel, és ezt fűzte hozzá: „valóban ő (Ruth) vezette a ceruzámat.”

 „A festés önfelfedezés. Minden festő önmagát festi”. Ez Jackson Pollock egyik híres ars poeticája, amely az életrajzírói szerint tökéletesen megfelel festő és életműve viszonyának. A juhfarmon felnőtt festő egész életében hordozta a farmer-művész kettősséget: vad és faragatlan volt, ugyanakkor végtelenül érzékeny. Egyesek szerint szociális értelemben Dr. Jekyll – Mr. Hyde személyiséggel rendelkezett. Ez a szélsőségesen dichotóm, jó/rossz viselkedés az alkoholizmust megalapozó borderline személyiségzavarban szenvedő emberekre jellemző. Rothenberg bipoláris betegséggel magyarázta Pollock szélsőséges állapotait. Állítása szerint a kreatív személyiségeket gyakran sújtja ez a megbetegedés.  A művész depresszív szakban szenzitívvé válik, majd hipomán, vagyis enyhén feldobott állapotban alkotja műveit. Az utólagos diagnózist megnehezítik Pollock alkoholivásának hosszú periódusai, mert az alkohol elfedheti a pszichopatológiai tüneteket.

Jackson Pollock: Cím nélkül, 1933-1939 pszichológiai rajz

Több indirekt jel utal arra, hogy az édesanyjával nem volt minden rendben; rátelepedhetett fiára, akivel függő viszonyt alakított ki. Pollock ezt a függőséget fejlesztette tovább feleségével, Lee Krasnerrel, illetve az alkohollal. Pontosabban: úgy próbált kiszabadulni az anyafüggőségből, hogy másik tárgyat talált magának. Élete így felfogható egyfajta ingázásnak a nők és az alkohol között. Ruth Kligman volt az első, aki nem szabta szeretetének feltételéül az absztinenciát.

A nő, Pollock és az alkohol szerelmi háromszögét egy időre a pszichiátria szakította meg. Még jóval Krasnerrel való megismerkedése előtt hosszú távú pszichoterápiát vállalt. 1939-ben került sor először pszichiátriai kezelésére kényszeres ivása miatt. Első orvosa tizennyolc hónapon keresztül Dr. Joseph L. Henderson volt, aki jungi (a kollektív tudattalant előtérbe állító) elveket vallott. Mivel Pollock soha nem volt beszédes ember – a farmerek szűkszavúak -, verbálisan ezért nehezen volt hozzáférhető. A festő számára mindig is gondot jelentett problémáinak szavakba öntése, ezért az orvos bátorítására vázlatokat kezdett hordani a kezelésekre. Az alkotások Pollock „pszichoanalitikus rajzaiként” lettek közismertek. A rajzokon főként félig állat-, félig emberi alakok jelennek meg, amelyeket a művész sokszor eltúlzott méretű nemi szervekkel mutatott be. „Az erősen absztrahált figurák formái erőt és agressziót sugároznak. A nőalakok megjelenítései riasztóan torzak, amelyek az anyjával való kóros viszonyát jelképezik, és kiegyensúlyozatlan párkapcsolataira utalnak”. Címválasztásaiban a női nemhez fűződő sajátos viszonya később is megjelenik: például Nőfarkas (She-wolf). Pszichoanalitikus rajzait egyesek Picasso grafikáihoz hasonlítják, aki a fiatal művész számára egyfajta művész-apafigurát jelentett festői stílusa kialakításának útján.  1941 és 1942 között a szintén jungi tanokat hirdető Dr. Violet Staub de Laszlo vette át a kezelését. 1947-ben annak a véleményének adott hangot, hogy „az én festészetem forrása a tudattalan”, majd halála előtt kijelentette, hogy „egy időre jungiánus lettem.”

Lee Krasner: Önarckép, 1929 körül

A második terápia idején, 1941-1942-ben érte az első siker: az egyik képét kiállították a McMillen Galériában, New Yorkban, ahol Picasso, Bonnard és Braque képei is szerepeltek. Ez a siker vezette el élete meghatározó figurájához, Lee Krasnerhez. De csak Krasneren múlott, hogy viszonyuk lett. Amikor a céltudatos nő, akire elementárisan hatott Pollock férfiassága, megtudta, hogy Pollock alig néhány utcányira lakik tőle, odament hozzá és bemutatkozott. 1942 őszén már együtt éltek, 1945-ben házasodtak össze. Krasner annyira hitt Pollock géniuszában, hogy szinte teljesen abbahagyta a festést. Minden idejét férje művészetének menedzselésére fordította. Sikerült férjéből Amerika első számú festőikonját megkonstruálnia.

A Pollock című Ed Harris-film (2000), amely Naifeh és Smith nagysikerű könyve nyomán készült, kettejük konfliktusa magjaként gyermektelenségüket emelte ki. „Csináljunk kisbabát”, mondja Pollock, mire Krasner határozott nemmel válaszol, majd hozzáteszi: „Te betöltöd az életemet”. Mintha azt mondta volna: van már gyermekem, te vagy.

1951-ben lázadt fel Pollock az asszony általa értelmezett zsarnoksága ellen. Újra inni kezdett, és alkoholizmusa fellángolásával, majd eluralkodásával párhuzamosan kreativitása fokról fokra csökkent. Mire Kligman megérkezett, Pollock művészi értelemben teljesen terméketlenné vált. Kligman, megismerve Pollockot, „kiégettnek és szomorúnak” látta őt.

Pollock 44, a kelet-európai származású Ruth Kligman 26 éves volt, amikor megismerkedtek. A Seven Avenue korábbi modelljeként elkápráztatta a férfiakat; érzékiségét a kor leghíresebb „moziszirénjeihez”, Elizabeth Taylorhoz és Rita Hayworth-hoz hasonlították. Egy kis manhattani galériában dolgozott. Hét éves volt, amikor Beethoven életrajzának elolvasása után döntött úgy, hogy nagy művész lesz belőle, de legalább is nagy művész felesége vagy szeretője. Audrey Flack amerikai fotóművész visszaemlékezései szerint amikor Kligmannal összebarátkoztak 1956 elején, Ruth megkérdezte, ki a három legjobb művész, akivel érdemes megismerkednie jelentőségük sorrendjében. Flack válasza ez volt: Jackson Pollock, Willem de Kooning, Franz Kline. Majd hozzátette, mindhárman a Cedar Bárba járnak. Flack pontosan leírta, hol szokott Pollock ülni, és milyen a külseje. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy Kligman törzshelye a Cedar Bár lett, ahol 1956 februárjában össze is futott Pollockkal. Memoárjában az asszony találkozásukat véletlenszerűnek nevezte. Az előbbi változat tűnik valószínűbbnek. Végül a baráti beszélgetésen elhangzott listát Kligmannek sikerült következetesen, abban a sorrendben, szeretőként végigjárnia.

Kligman visszaemlékezései szerint a Cedar Bárban a „nagy festővel”, az erős személyiséggel, egy „érzelmi dinamóval” találkozott. Fizikai jelenléte áthatotta a lány egész lényét. Extrém spontaneitású, brilliáns ember nézett rá, olyan, aki nem hagyja közömbösen a környezetét. „Karizmája volt, testét energiamező vette körül. Az egész kocsmát a vállaira tudta volna venni, ha akarta volna”.

1956-ban Pollock – Ruth Kligman benyomásaival ellentétben – a teljes összeomlás szélére, az un. „halál-transz” állapotába került. Egy évvel korábban festette két utolsó képét, majd egy kis szobor következett, más semmi. Gyakran utazott Long Islandi otthonukból New Yorkba, hogy orvosokkal konzultáljon egészségi állapotáról. Sok ember ekkor már Pollockot alkoholista bohócnak tartotta. Ráadásul olyan alkoholistának, aki 1938 óta sikertelenül próbált leállni az ivással. Végre találkozott egy nővel, aki úgy szerette meg és fogadta el, ahogy még senki, nem ünnepelt művészként, hanem züllött alkoholistaként. Elviselte rigolyáit, dühkitöréseit, trágárságát. Egyre többet voltak együtt. Viszonyukat Krasner előtt sem titkolta. Júliusban Krasnernek elege lett Pollockból. Bejelentette különválásukat, és barátai tanácsára Európába utazott.

Amikor Krasner megkérte Pollockot, hogy szakítson Ruth Kligmannel, férje azzal hárította el felesége kérését, hogy „ő az utolsó esélyem”. Pollock tévedett, ha arra gondolt, hogy Kligman segítségével feloldja élete fő dilemmáját: a függőségeiből való kiszabadulást. A Pollock című filmben a festő bevallotta utolsó szeretőjének, hogy „tartozom annak a nőnek (vagyis Lee Krasnernek), nélküle halott lennék”.  Ebben viszont igaza lett. Nélküle meghalt.

Irodalom

Blume, Lesley MM: The Canvas and the Triangle. http://www.vanityfair.com/culture/2012/09/jackson-pollock-ruth-kligman-love-triangle

Blythe, Will: The Story of Ruth Kligman, the Woman at the Center of the Jackson Pollock Controversy. Elle, Nov 25, 2013.

Cernuschi, Claude: Jackson Pollock. Meaning and Significance. New York, 1993.

Cernuschi, Claude: Jackson Pollock. Psychoanalytic Drawings. London, 1992.

Gayford, Martin: Jackson and Ruth. The Telegraph, 02, June, 2017.

Karmel, Pepe, Varnedoe, Kirk: Jackson Pollock: Interviews, Articles, and Reviews. Museum of Modern Art : Distributed by H.N. Abrams, 1999.

Kennedy, Randy: Destructive Pollock’s last lover – Ruth Kligman artist. New York Times, March 11, 2010.

Kligman, Ruth: Love Affair. A Memoir of Jackson Pollock. New York City: William Morrow and Company, 1974.

Lucie-Smith, Edward: Lee Krasner. In: Edward Lucie-Smith: XX. századi művészek élete. Glória Kiadó, Budapest, 2000, 257-259.

Lucie-Smith, Edward: Jackson Pollock. In: Edward Lucie-Smith: XX. századi művészek élete. Glória Kiadó, Budapest, 2000, 262-265.

Naifeh, Steven W., Smith, Gregory White: Jackson Pollock – An American Saga, London, 1991.

Petővári Csaba: Pollock, Warhol, Basquiat, Haring – XX. századi amerikai festőikonok pszichológiai szemszögből. Psychiatria Hungarica 25, 2010, 318-322.

Rothenberg, Albert: Bipolar Illness, Creativity, and Treatment. Psychiatric Quarterly 2001; 72(2): 132-147.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!