FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

Az idő reszketése, avagy a szőke jéghercegnő fejlődéstörténete – Henri Matisse és Lydia Delectorskaya

Henri Matisse: A rózsaszín akt, 1935

A rózsaszín akt című Henri Matisse-festmény (1935) egyike annak az aktsorozatnak, amelyet az idősödő mester 1935 és 1936 között készített. Amikor fia, Pierre meglátta A rózsaszín aktot, határozottan kijelentette, hogy ezzel a képpel apja festészete teljesen megfiatalodott. Valójában Matisse fiatalodott meg, és nem a kép megfestésétől, hanem új, egyben utolsó modelljétől, Lydia Delectorskayától.

Henri Matisse: Kék szemek, 1934

Stilizált, vázlatszerűen felrajzolt, a kép keretein is átnyúló női alakot látunk a képen. A nő hanyag, rózsaszín meztelenségét a kék mintás, síkszerű háttér is kiemeli.  A lábak és a karok szemtelenül hosszúak, a frontális helyzetben lévő, néhány vonallal körülhatárolt kedves arc kacéran néz a festőállvány mögött álló festőre, valamint a festő pozíciójában lévő nézőre. Ez az arc, árnyaltabban vagy elnagyoltan, sokszor megjelenik még Matisse műveiben; jelenléte biztonságot, meghittséget sugároz.

Találkozásuk, más és más okból, mindkettejük számára sorsdöntőnek bizonyult. A Lydiánál negyven évvel idősebb Matisse 1932-ben, húsz évvel a halála előtt, megérezte – Gaetan Picon szavaival – „az idő reszketését”. Túl volt egzotikus utazásain, melyek során Tahitire is eljutott. Különböző egészségi problémák kínozták. Feleségével, Amélie Parayre-val való kapcsolata elhidegült. Amikor megismerte Lydiát, még nem gondolta, hogy hamarosan betölti az egész életét.

Lydia Delectorskaya orvosnak készült, orvos apjához hasonlóan, aki a szibériai Tomszkban köztiszteletben álló gyermekgyógyászként dolgozott, de korán meghalt tífuszban, felesége csaknem ugyanakkor kolerában, így Lydia árván marad, nagybátyja nevelte fel. Az októberi forradalom idején menekült Franciaországba, ahol a párizsi Sorbonne-on orvosi tanulmányokat kezdett. Mivel nem tudta fizetni az egyetem költségeit, abbahagyta a tanulást. Fiatalon ment férjhez, de házassága egy éven belül tönkrement. Ekkor csatlakozott egy dél-francia orosz emigráns közösséghez. Ahhoz, hogy pénzhez jusson, filmekben statisztált, táncolt, és festők műtermeiben modellként dolgozott. Hat hónappal Nizzába érkezését követően találkozott Matisse-szal, akinek a szép fiatal lány a legjobbkor érkezett. Egy korábbi sikeres festményének reinkarnációján, A tánc című faliképén munkálkodott, amelyet Albert Barnes amerikai természettudós és műgyűjtő rendelt meg tőle, és asszisztensre volt szüksége. Lydia soha korábban nem végzett hasonló tevékenységet, a művészet is távoli rejtély volt a számára. Ennek ellenére Matisse elégedett volt a munkájával.

Henri Matisse: Lydia, 1947

Ahogy befejeződött a váratlanul hosszúra nyúlt munka – Barnes-ék rosszul adták meg a kép méreteit, és Matisse-nak kétszer kellett a festményt elkészítenie – a jószívű mester 500 frank támogatást adott Lydiának, hogy újra felépítse az életét. De akkori partnere egy éjszaka eljátszotta a pénzt egy kaszinóban, majd lelépett. Lehetséges, hogy ekkor lett elege Lydiának a férfiakból.

Amikor Matisse újra rátalált, döbbenten látta, hogy rendkívül fáradtságos táncmaratonon próbálta előteremteni adóssága csökkentésére a pénzt. Újabb munkát kínált a lánynak: feleségét, Amélie-t kellett ápolnia. Cserében szállást és megélhetést biztosított a számára. Két évvel később újra modellt ült Matisse-nak.

Delectorskaya leírta emlékirataiban, hogy amikor a mester először rajzolni kezdte őt, fesztelen, jellegzetes pózba állította. Karosszéken kellett ülnie és hátrafelé néznie, miközben fejét a karjára kellett hajtania.  Lydia meglepődött az iránta hirtelen támadt művészi érdeklődés miatt.  Számos érvet tudott felhozni amellett, miért tűnhet alkalmatlannak modellként.  A művészet – leszámítva néhány nizzai modellmunkát – egész korábbi életéből hiányzott. Matisse szoros közelségben dolgozott vele két évig, anélkül, hogy figyelemre méltatta volna. Északi vonásai, szőke haja élesen ellentétben állt Matisse megszokott „mediterrán” modelljeivel. „Szőke jéghercegnőket” a mester korábban soha nem festett.

Henri Matisse: Lydia Delectorskaya, 1939

Lydia eleinte bizalmatlan volt. Nem hitt kettejük hatékony együttműködésében, mivel rossz tapasztalatai voltak más festőkkel. A negyven évvel idősebb Matisse viszont kezdettől jó benyomást tett rá. A mindig hallgatag, visszafogott, komoly férfi az első festő volt az életében, aki nem akarta rögtön az ágyba vinni. Ahogy Hilary Spurling életrajzi könyvében kifejti, Matisse annyira szeretett festeni, hogy még a szexre is sajnálta az időt. Ebből annyi valóban igaz, hogy Matisse életében a festés volt a legfontosabb. Lydia udvarias úriembert ismert meg benne. Nyugodt megjelenésével ellentétben szenvedélytől hajtott művész volt, ízig-vérig festő, aki csaknem kizárólag a munkájának élt. Amikor 1898-ban elvette Amélie-t, annyit mondott neki, „drágám, szeretlek, de mindig jobban fogom szeretni a festészetet, mint téged.” Ehhez a mondásához következetesen hű maradt még akkor is, amikor Amélie-t és lányukat, Marguerite-t az ellenállási mozgalomban végzett tevékenységük miatt a második világháborúban letartóztatták. Matisse távol tartotta magát a politikától, minden idejét festéssel töltötte a háborús években is. Amélie egészen 1930-ig támogatta őt, ekkor ízületi bántalmak miatt visszavonult, ápolásra szorult, és gyakorlatilag férje életéből is kilépett, majd 1939-ben elváltak. Kapcsolatuk zátonyra futását Lydia jelenléte is felerősítette, akire kezdettől féltékeny volt, és akinek Matisse az ő kérésére mondott fel, válaszút elé állítva a férjét, „én vagy ő!”. Ekkor már Lydiának annyira fontos volt a festő, hogy agyon akarta lőni magát. Később Lydia úgy értékelte a helyzetet, hogy „nem féltékenységből szeretett volna elküldeni, hanem azért, mert az egész házat én tartottam kézben”.

Lydia, a jéghercegnő fotója

Matisse modelljei és családja között a viszony ritkán volt ilyen antagonisztikus, mint Lydia Delectorskaya esetében.  A professzionális modellt, Loulou Brouty-t például, aki egy teljes nyarat töltött Matisse-szal 1909-ben egy mediterrán villában, az egész család szerette. Tipikus párizsiként elbűvölte a festő gyermekeit, Marguerite-t, Jeant és Pierre-t, barátnője volt Amélie-nek, úszóleckéket adott Matisse-nak az ülések közötti szünetekben, egyszóval integráns része lett a családnak. A gyerekek becenevet is találtak neki, úgy hívták, hogy „Itáliai Napfény”.  Volt olyan modell, akit Amélie és a gyermekek soha nem is láttak. Mivel Matisse műterme távolabb volt a lakásuktól, és köztudott volt, hogy a mester időnként együtt töltötte az éjszakát modelljével, a műteremben soha nem látogatták meg.

Henri Matisse: A román blúz, 1940

Matisse-nak pózolva, Lydia Delectorskayának gyorsan feloldódtak a gátlásai, és egyre otthonosabban mozgott újdonsült modellszerepében. Sőt: elkezdett érdeklődni a modellmunka szakmai szempontjai és Matisse művészete iránt.

1935 és 1939 között Lydia csaknem minden nap modellt ült Matisse-nak, a festő egyetlen, kizárólagos modelljeként. Miután addigra már az egész Matisse körüli háztartás vitele az ő feladata lett, igyekezett e teendőit minél gyorsabban elvégezni, hogy ne várakoztassa meg a mestert, ne akadályozza festői tevékenységében. 1935 és 1937 között intim, meztelen rajzok sorozata, valamint számos jelentős festmény, többek között A rózsaszín akt (1935) és a Nő kékben (1936) és Az álom (1940) a bizonyítéka Lydia növekvő jelentőségének Matisse modelljeként. Az ismétlődő ülések a festő szentélyében gyorsan felébresztették a nő érdeklődését a férfi kreativitása iránt, ezért úgy döntött, hogy személyes albumot készít Matisse napi tevékenységéről. Amikor 1935 végén egy napon megmutatta Matisse-nak az általa „újságnak” nevezett irományait, a festő dühbe gurult, és azt állította, hogy Lydia semmit nem ért a művészetből. Lydia később megjelent naplójában beszámolt arról, hogy Matisse azt kérte tőle, tépje szét, semmisítse meg mindazt, amit leírt róla, és hagyjon fel a továbbiakban azzal, hogy feljegyzéseket készítsen róla. A festő úgy döntött, az ülések után kommentárokat diktál Lydiának, és emellé fényképeket készít munkái folyamatáról, melyeket az asszony folytatólagosan az albumába tesz. A színekről és az alkotói folyamatról beszélt neki, rámutatott a vászon egy-egy részére, ahol az ülés során változás történt, és röviden kifejtette a változtatásokkal kapcsolatos céljait. Míg Matisse-nak ezek a megjegyzései értékes információt szolgáltattak a kreatív folyamat tanulmányozásához, Lydiát eleinte kétségek gyötörték amiatt, valójában mit kellene tennie. Másolja le a művész és saját maga számára Matisse kommentárjait? Készítsen feljegyzéseket saját testtartásáról, pózairól, testsúlyáról, az ülés közben átéltekről? Nem mert semmit többé feljegyezni Matisse direktívái nélkül. Visszaemlékezéseiben leírta, hogyan értette meg fokról fokra a mester művészetét. A diktált naplót Delectorskaya beleszerkesztette első könyvébe, de azt kiegészítette saját műelemzéseivel. Ezek a kiegészítések Lydia kiváló megfigyelőképességét tanúsítják. Az egyes képek közti különbségekre és hasonlóságokra finom elemzésekkel mutatott rá. 

Henri Matisse: Az álom, 1940

A naplóból az is kiderül, hogy rajzleckéket is kapott Matisse-tól, sőt Matisse portréját is elkészítette. A mester megnézte a portrét, majd szűkszavúan csak annyit mondott: „J’aime ce dessin” (imádom ezt a rajzot).

A késő harmincas, kora negyvenes években készült képeken „Madame Lydia” (mert ekkor már mindenki így hívta a rejtélyes orosz asszonyt) egyedül vagy más modellek társaságában tűnik fel elegáns köntösben vagy kedvenc hímzett parasztblúzaiban. Bár a negyvenes évektől már nem volt Matisse kizárólagos modellje, a stúdió integráns része maradt, fokozatosan több és több feladatot felvállalva. Matisse és felesége különválását követően, 1939-től Matisse titkárnője, asszisztense és bizalmasa lett. Ő szűrte Matisse látogatóit, vezette a háztartást, fizetett a modelljeinek, adta el képeit, és elalvás előtt felolvasott a mesternek, hogy alvászavarát enyhítse. Matisse ugyanis „inszomniával és pánikrohamokkal fizetett azért, hogy nem volt képes elégedetten hátradőlni, miután végzett egy munkájával.” Esetenként továbbra is modellt ült neki. Végig a negyvenes években fel lehet őt ismerni egyes rajzokon és festményeken. Lydia arcát szívta magába, ha unatkozott, ezt az arcot „kívülről tudta”, akár egy agyonolvasott levelet. Matisse közvetlenül a halála előtt, utolsó aktusként is Lydia arcát tanulmányozta.

A következő években Lydia Matisse művészetének a reklámozásában segédkezett. Több kiállítás szervezésében vett részt, a tulajdonában lévő Matisse-képeket orosz múzeumoknak, többek között a szentpétervári Ermitázsnak adományozta, és írni kezdett Matisse-ról és művészetéről. Hetvennyolc éves korában adta ki első könyvét, majd 1996-ban, két évvel a halála előtt adta ki a következő kötetet. Ezek a könyvek értékes krónikái egy műtermi modell fejlődésének. Ez a modell kezdetben nem értette, miért van szükség művészetre, és innen eljutott a művészet befogadásához, megértéséhez és menedzseléséhez. Értékes reprodukciókon, fotókon és írásos feljegyzéseken keresztül számolt be részletesen jelenlétéről modellként és asszisztensként egy nagy művész műtermében.

Az első könyvben közreadott néhány fényképet, amelyeket Matisse készített róla, amint a balkonon áll mosolyogva vagy ül egy zsámolyon bő otthonkában kezét nyújtva Matisse egyik festménye felé. Minden reggel modellt ült, majd a mester instrukciói alapján a vásznon dolgozott egy-egy részt törölve, vagy más változásokat elvégezve.  Matisse mozgáskorlátozottsága miatt ebben az időben kollázs-technikát alkalmazott, előre kivagdosott és befestett papírszeleteket, majd összeragasztotta a vásznon az előre megkomponált képet. E művelet technikai részét teljesen átengedte Lydiának.

Nincs bizonyítéka annak, hogy szexuális kapcsolat lett volna közöttük, Delectorskaya mindvégig tagadta ezt. Matisse nem férfi volt az életében – a férfiakat ki nem állhatta – hanem mentora, apja, az a bizonyos jó, ami egy ember életében megtörténhet. Pygmalionként a festő erőt adott neki, életének pedig célt. Spurling, Lydiával készült interjúira támaszkodva állította, hogy hatalmas alkotó energiák szabadultak fel Matisse mellett Lydiában, akinek „munkabírása egy hadsereggel felért, kontroll alatt tartotta a műtermet és a háztartást, szervezte a modelleket, foglalkozott a kereskedőkkel, és óramű pontossággal dolgozott.”

1941-ben Matisse-t nyombélrákkal megoperálták. Annak ellenére épült fel a műtét után, hogy mindenki arra számított, belehal. Ettől kezdve Lydia ápolónőjévé is vált az egyre betegebb festőnek. Ő jelentette Matisse számára a nyugalmat, a támaszt és a szoros barátságot, képessé téve őt arra, hogy alkotóereje csúcsán ne törjön meg lendülete.

A Matisse halála előtti napon Lydia frissen mosott haját a törülközővel turbánszerűen befedve lépett az ágyához. Tudta, hogy Matisse-nak örömet okoz, ha látja keleties szépségét, amelyet sokszor lerajzolt és lefestett korábban.  A legyengült állapotban lévő festő teljesen felvillanyozódott a látványától, és rögtön golyóstollat ragadott, hogy vázlatot készítsen róla. A turbános Lydia lett Matisse utolsó rajza.  

Irodalom

Bourguignon, Katherine: Lydia Delectorskaya. In: Jiminez, Jill Berk, Banham, Joanna (eds.): Dictionary of Artists’ Models.  Fitzroy Dearborn, London, 2001, 147-151.

Henri Matisse. http://www.henrimatisse.org/pink-nude.jsp

Lucie-Smith, Edward: Henri Matisse. In: Lucie-Smith, Edward: XX. századi művészek élete. Glória Kiadó, Budapest, 2000, 16-19.

Matisse. Ventus Libro Kiadó, Budapest, 2007.

Román József: Matisse. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975.

Spurling, Hilary: Matisse and His Models. Smithsonian Magazine, October 2005. http://www.smithsonianmag.com/arts-culture/matisse-and-his-models-70195044/?no-ist

Watt, Graham: Lydia Delectorskaya. British Journal of General Practice 2010; 60 (577): 626-627.

Zuffi, Stefano: Matisse. A fauve színeinek káprázatos ragyogása. Alexandra Kiadó, Pécs, évszám nélkül.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!