Gerda Wegener, született Gerda Marie Fredrikke Gottlieb dán nőfestő (1886-1940) Lili Elbe című festménye akkor hozza igazán lázba a nézőt, amikor megismeri a háttértörténetét. A pasztellszínekkel festett kép tárgya egy divatos, a huszadik század húszas éveire jellemző frizurájú, elegáns nő, aki koktélját fogyasztja egy kávéházban, és kecses mozdulattal int valakinek, aki nem látható a vásznon. Érdemes néhány körülményre felfigyelni a festmény tárgyával és születésével kapcsolatban: a képen látható nő valójában férfi, és születésekor (1882-ben) Einar Wegenernek hívták. Gerda az ö vezetéknevét vette fel, ugyanis jóval a kép megfestése előtt, 1904-ben összeházasodtak. A festmény keletkezésének idején a dán király jóváhagyására vártak, hogy házasságuk semmissé legyen nyilvánítva. A válást végül 1930-ban mondták ki.
Az olvasó joggal teszi fel a kérdést, hogyan lehet múzsája az időközben nemet váltott férj annak az asszonynak, akit nem mindennapi körülmények között elhagyott. A válasz kettejük történetének lényeges mozzanataihoz vezet.
Einar Wegener, vagy ahogyan naplójában elnevezte magát, Andreas Sparre, tehetséges tájképfestőként kezdte gyorsan felívelő és még gyorsabban lehanyatló művészi pályáját. Gerdát a koppenhágai Dán Királyi Művészeti Akadémián ismerte meg. Szerelem volt, első látásra. A dán lány című könyv alapján készült filmváltozat szerint partnerkapcsolatuk kialakulásában Gerda játszotta az aktív, kezdeményező szerepet. Az álmodozó, gátlásos, visszahúzódó férfi és az életvidám, harsány, tevékeny nő jól kiegészíthette egymást. Ugyanakkor mindketten a rendhagyó, bohém, szabados életstílust kedvelték, vonzódtak a különös viselkedési megnyilvánulások iránt, a „mindent szabad, ami emberi” elv gyakorlati alkalmazásával.
Míg Einar lassan, nyüglődve, az ihlet után folyamatosan sóvárogva alkotott, a hugenotta származású konzervatív katolikus lelkész lánya, Gerda minden gátlás nélkül vitte a festéket vászonra. Az art deco keretein belül hamar kialakította a maga erotikus női stílusát. Portréin visszatérően mandulavágású, illetve kökényszemű nők divatos ruhában tekintenek a nézőre. Elsősorban nőket ábrázolt, a kor ismert színésznőit, balerináit, hírességeit. Légies stílusa kortársára, Marie Laurencin francia nőfestőre emlékeztet.
Egy sorsfordító pillanatban új távlatokat kapott az életük. Gerda egyik barátnője és modellje, egy dán színésznő, Anna Larssen indította el akaratlanul is azt a lavinát, amely Einar nővé válásához vezetett. Vagy ahogyan kapcsolatuk egyik elemzője fogalmazott, minden a „játékos maskarára” vezethető vissza. Ez a játékos maskara alkalmi „ruhapróba” során került Einarra, miután Anna telefonon tájékoztatta Gerdát, hogy a megbeszélt időpontban nem tud modellt ülni a róla készülő portréhoz. Még azt is hozzátette, kérje meg Einart, neki úgyis olyan nőies alkata van. A jelenet A dán lány című filmből ismert: a férfit meglepi az ötlet, majd vonakodva, kelletlenül, de belemegy a „játékba”. Harisnyában és tűsarkú cipőben Einar rácsodálkozik arra, hogy tetszik neki a maskara. Amikor Anna meglátja Einart a női ruhában, kiszalad egy név a száján, amely rá is ragad rögtön: Lili. A vezetéknevet később Einar maga teszi mellé az Elba folyó nevéből merítve: Elbe. Az Elba közelében végezték el rajta a gyökeresen új élet ígéretét jelentő műtéteket.
Ettől a pillanattól kezdve Gerda festői munkássága szárnyakat kap (hiszen megtalálta tárgyát, múzsáját és stílusát), Einaré viszont hanyatlani kezd. Mintha a modell-szerep egyre inkább kiszorítaná kreativitását. De festői tevékenysége fokozatos csökkenése egy másik folyamattal is párhuzamba állítható: Einar egyre gyakrabban ölti fel felesége ruháit, sőt egyre magabiztosabban mozog a női szerepben. Naplójából kiderül, hogy a festés összekötődött számára a férfi szereppel, s mint Lili már nem volt képes festeni.
Újabb mérföldkőnek tekinthető Einar személyiségváltozásában, amikor Liliként elhagyja védett otthonukat, és kimerészkedik az utcára, sőt partikon, közéleti eseményeken is részt vesz.
A személyiségváltozás legdöntőbb bizonyítékaként érdemes összehasonlítani Einart és Lilit egymással. A visszahúzódó, gátlásos, kedélytelen férfiból felszabadult, vidám, kommunikatív, sőt kezdeményező lány lett. Nem kétséges, hogy Einar Liliként a nemi identitás tekintetében megtalálta önmagát.
Gerda egyre elismertebb festő lett. Liliről készült képeinek híre Párizsba is eljutott, ahonnan meghívást is kapott. A párnak ez a lehetőség kapóra jött: a francia fővároshoz képest kisvárosi jellegű, maradi Koppenhágát már kinőtték, nagyobb térre, nyüzsgésre, kapcsolatrendszerre vágytak. 1912-ben költöztek Párizsba. A világvárosban Gerda munkát, kiállítási lehetőségeket kapott; a Vogue című magazinban és más lapokban illusztrátorként dolgozott. Szerte Európában rendezett kiállításokat. 1925-ben díjat is nyert egy alkotásával.
Einar Párizsban már Liliként élt Gerdával, aki a társaságban férje húgaként mutatta be őt. Mindenhová magával vitte, támogatta nővé válását, segítette őt férfipartnerekkel való megismerkedésben. A férfiból nővé válás folyamata – legalább is lélektanilag – egyre visszafordíthatatlanabbá vált.
Több elemző felvetette azt a kérdést, vajon Gerda miért volt ennyire engedékeny, sőt támogató. Hiszen fokról fokra, majd véglegesen elveszítette férjét. Azt a férfit, akit – több adat is utal rá – élete végéig szeretett. Az egyik feltevés szerint Gerda rejtett leszbikus volt, akinek tudattalan vágyai a nemváltozással beteljesedhettek. Hogy kapcsolatuk ennek ellenére felbomlott, inkább Lilire vezethető vissza, aki viszont egyértelműen férfiakra vágyott. Kétségtelen, hogy eleinte – a maskarajáték idején – Gerda még élvezhette is az új helyzetet. De később, a folyamat komolyra fordulásával Gerdát alapvetően a szeretett személy érdekeinek tiszteletben tartása vezérelhette, és nem a nehezen igazolható látens homoszexualitás. Az utóbbi esetre a férje partnereivel való rivalizálás és a válás megakadályozása lett volna jellemző. Így kettejük kapcsolatának tragikus hőse Gerda lett, akinek az élete Einar végleges távozásával megfeneklett.
Míg a Gerdában zajló belső küzdelmekről csak közvetetten szerezhetünk tudomást, jóval többet tudhatunk meg Einar/Lili belső életéről. 1931-ben, nem sokkal a halála után egyik barátja, Ernest Ludwig Jacobson kiadta álnéven (Niels Hoyer) naplóit és levelezéseit A férfi nővé válása – Az első nemváltoztatás címmel. A könyv a tizenkilencedik századi hermafrodita, Herculine Barbin naplójára emlékeztet, ahol a női identitás férfi identitássá válásába nyerünk betekintést. Ebben a könyvben Lili Elbe belső történéseit, ezáltal a női identitás kialakulásának stációit követhetjük nyomon. Ebben Lili Elbe egy elemzés szerint hasonlít Wirginia Woolf egyik regényhősére, Orlandóra. Elbe a könyvben végig kitartott amellett, hogy saját férfi és női identitása, és a két identitásra épülő külön-külön személyisége egymástól függetlenül létezik. Meggyőződésévé vált ugyanakkor, hogy a nő benne sokkal életképesebb. Az is meggyőződése lett, hogy a két személyiség hosszú távon nem fér meg egymás mellett, ezért törekednie kell arra, hogy a benne lévő férfit fokról fokra visszaszorítsa, és ezt a küzdelmet orvosi segítséggel megtámogassa. Gerda ebben is együttérző partnerként tartott ki mellette.
De az orvosok nehéz diónak bizonyultak. Ekkoriban, amikor még a homoszexualitást is törvény sújtotta, és az orvosi szakmának fogalma nem volt arról, létezik-e transzneműség (transzszexualizmus), Elbe konoksága, következetessége ellenére sem mutattak hajlandóságot a nemcserére; homoszexuálisnak, hisztériásnak, sőt egyesek szkizofrénnek tartották. Ha nyolcvan évvel később él, Lili Elbét a boldogság kikötője várhatta volna a női szerepben, és az ehhez a szerephez igazított, nővé vált testben. De nem ez történt. Hosszú, gyötrelmes utazáson ment keresztül, melynek során többször elvesztette kedvét, önbizalmát, hitét. Többször érzett bűntudatot amiatt, hogy elhagyta veleszületett férfi identitását, és számára addig ismeretlen vizekre evezett.
De nem adta fel, és ez nem utolsósorban Gerdának volt köszönhető, aki annak ellenére támogatta végig az úton, hogy Lili elvette tőle férjét, szerelmét. Egy vigasz maradt az asszony számára: a festés. Lili múzsaként megmaradt neki, és ő élt is ezzel a lehetőséggel. Népszerűségét még növelte, amikor kitudódott, ki rejtőzik Lili Elbe ruhájában.
Az orvosi kezelésekről és műtétekről nem áll rendelkezésre dokumentum. Kórrajzát és vizsgálati leleteit a nácik által 1933-ban felszámolt Szexológiai Kutatóintézetben tárolták. Így a történések rekonstrukciója érdekében elsősorban a Niels Hoyer nevével szignált naplókra támaszkodhatunk. Az első orvosi beavatkozás a röntgensugár-kezelés volt. Egyik kezelőorvosa azt feltételezte, hogy hermafrodita, „alvó” petefészekkel rendelkezik, és a sugárzás majd újraéleszti, működésbe hozza azt. Ehelyett rendkívüli fájdalmakat élt át és letargikus állapotba került; testnyílásai véreztek. Elbe úgy gondolta, hogy ezek a vérzések az ő veleszületett női mivoltának a bizonyítékai. Ebben Gerda is megerősítette őt, aki a kezelést követő vérzést egyenesen egyfajta menstruációként értelmezte. Mind a fájdalmat, mind a letargiát Elbe a nővé válással együttjáró gigantikus harc velejáróinak tartotta. De ügye nem haladt előre, ezért a német orvosok mellett párizsi orvosokkal is konzultált, sőt megszállottan tanulmányozta az orvosi szakkönyveket. Végül a következőkre jutott: „számomra világossá vált, hogy az én különös esetemet semmi olyan ismeret nem világíthatja meg, amely a normális, egészséges férfiakkal és nőkkel van összefüggésben… Azt a független véleményt alakítottam ki, hogy egy testben egyszerre lakozik férfi és női lélek, és a bennem kialakult nő egy felsőbb kéz műve lehet.”
A folyamat felgyorsításában több körülmény játszott szerepet. Elbe szerelmi kapcsolatba került Claude Lejeune-nel, egy párizsi műkereskedővel, és úgy érezte, ő az a férfi, akinek szívesen szülne gyermeket. Naplójában többször is hangot adott annak az érzésének, hogy képes kihordani egy terhességet. A gyermekszülés elengedhetetlen feltétele az, hogy férjhez menjen szerelméhez. A dán király által szentesített válás megnyitotta az utat az új házasság és a gyermekáldás felé. 1931-ben Drezdában megtalálta azt az ambiciózus orvost, aki már évek óta hosszasan tanulmányozta a nemváltoztatásra irányuló állatkísérleteket.
A négy műtétre Berlinben és Drezdában került sor. Első lépésben eltávolították a péniszt és a herét, majd kialakították a vaginát és a petefészket. A gyermek utáni vágy által vezérelve képei eladásából fedezte az utolsó műtét költségeit is. A doktor, Kurt Warnekros is úgy vélte, hogy a méhátültetés képessé teszi majd Elbét a terhességre, és a magzat kihordására. A műtét szövődményeként fellépő szívproblémák azonban végeztek vele.
Egyes elemzők szerint a gyermek iránti vágy volt az az érzés, amely – paradox módon – nem új élet kezdetéhez, hanem ahhoz a végzetes műtéthez vezetett, amely Elbe halálát okozta.
Lili halála után Gerda férjhez ment egy olasz tiszthez, Fernando Portához, és Marokkóba költözött. A házasság Porta hűtlensége miatt hamar zsákutcába jutott. 1936-ban elváltak, majd Gerda visszatért Dániába és magányosan, gyermektelenül élt. Inni kezdett. Kézzel festett képeslapokból tartotta fenn magát. Még megélte, hogy a náci Németország megszállta Dániát.
Irodalom
Caughie, Pamela L. The temporality of modernist life writing in the era of transsexualism: Virginia Woolf ’s Orlando and Einar Wegener’s Man into woman. Modern Fiction Studies, Volume 59, number 3, Fall 2013, 501-525.
Clark, Kenneth: Sex, paranoia, and modern masculinity. State University of New York Press Albany, 2007.
Ebershoff, David: A dán lány. IPC Könyvek, Budapest, 2012.
Gailey N, Brown AD. Beyond either/or: Reading trans* lesbian identities. J Lesbian Stud. 2016;20(1):65-86.
Heidenreich, Linda. “Elbe, Lili.” Who’s Who in Contemporary Gay and Lesbian History: From Antiquity to World War II. Robert Aldrich and Garry Wotherspoon, eds. London: Routledge, 2001, 146-147.
Hertoft P, Sørensen T. Transsexuality: some remarks based on clinical experience. Ciba Found Symp. 1978, 14-16;(62):165-181.
Hoyer, Niels (ed). Man Into Woman. New York: Dutton, 1955.
Thorley, Jennifer. An artistic awakening. The Lancet, 2016, 209. oldal