Modigliani: Ülő női akt, 1916.
Amadeo Modigliani Ülő akt című, 1916-ban készült képének címe nem jelöli, ki a festő modellje. Mintha nem lenne fontos. Ez a személytelenség egyébként is jellemző Modiglianira; meglepően kevés erőfeszítést tesz, hogy modelljei érzelmileg közel kerüljenek a nézőhöz. Személytelensége felfogható egyfajta szemérmességnek is: igyekszik minél kevesebbet elárulni életének személyes motívumairól. De ha végignézünk legfontosabb alkotó periódusának (1914-1920) hat évén, a megnevezett és meg nem nevezett modellek gyakoriságából és ábrázolásuk finom különbségeiből kirajzolódik a festő viharos magánélete. 1914 és 1916 között a képein leggyakrabban egy Beatrice Hastings névre hallgató angol költőnő szerepel. Az Ülő akton is ő látható. Ő volt az, akinek hatására Modigliani a művészi és egészségügyi zsákutcának bizonyuló szobrászattól visszatért a festészethez, a festészetben megtalálta saját egyéni stílusát és képessé vált arra is, hogy botrányokat felvállalva, a meztelen Hastings-szel indítva aktsorozatba fogjon. Bizonyos értelemben ő tette Modiglianit Modiglianivá.
Ki is valójában Beatrice Hastings? A festő barátja, André Salmon író, Modigliani szenvedélyes élete című könyvében igen lekicsinylően nyilatkozik róla, kétségbe vonja, hogy akár egyetlen verset is írt volna, bár költőként mutatkozott be. Nina Hamnett festőnővel egy időben jelent meg a Montparnasse-on, de a férfiakat a kifejezetten szépnek tartott Hamnett kisasszony vonzotta inkább. Modigliani kivétel volt. Modigliani és Hastings az első világháború kezdetén „egy csakhamar pokolbeli évaddá fajuló szerelmi évadot élt át” egymással.
A Montparnasse művészei szerint „XV. Lajos korabeli pásztorlánykának álcázott” Beatrice Hastings 1914 áprilisában érkezett Párizsba. A New Age című londoni heti magazin munkatársaként a párizsi bohémélet résztvevő megfigyelői tanulmányozását tűzte ki maga elé. Viszonylag gyorsan megtalálta a párizsi művészvilág kedvelt törzshelyeit, a Rosalie kifőzdét és a Rotonde kávéházat. Modiglianival így törvényszerűen hozta össze a sors. Utazásának valószínűleg magánéleti okai is lehettek; a New Age főszerkesztőjével, Alfred Orage-dzsel folytatott szeretői kapcsolatán szeretett volna lazítani. A szocialista nézeteket valló és a nők választójogáért síkra szálló, művelt és öntudatos Hastings szexuális élete is szabados volt; nőkkel is tartott fenn viszonyt, többek között Katherine Mansfield írónővel.
Modigliani fényképe közvetlenül a halála előtt, 1919.
A „handabandázó korhely” – így hívták a Montparnasse-on Modiglianit – élete 1914-ben, a háború kitörésekor minden tekintetben válságos volt. A román szobrász, Brancusi hatására szobrokat készített, de a kőpor belélegzése rontotta gyermekkorában keletkezett tuberkulózisát. Ráadásul a tízes évek elején készült szobor-sorozatát már nem tudta folytatni. Önértékelési problémái „hetvenkedő szájhőst” konstruáltak belőle. Részben ezért, részben bizonytalan francia identitása miatt katonai szolgálatra jelentkezett. A sorozáson azonban komoly trauma érte: a katonaorvos egy pillantással végigmérte, és alkalmatlannak minősítette. Sőt azt is hozzátette, hogy egy hét múlva kórházba kerül, ha nem gyógyíttatja magát. Modigliani alkohol- és hasis-adagjainak növelésével csillapította férfiúi hiúságán esett sérelmét. Felkorbácsolt indulatait háborúellenes kijelentésekkel, sebesült katonák sértegetésével próbálta levezetni. Egy alkalommal a sebesült katonák mankókkal támadtak rá, és csaknem agyonverték. Részegség és éjszakai csendháborítás miatt rendszeresen letartóztatták. Csak Léon Zamaron rendőrtiszten múlott, aki szenvedélyes műgyűjtő volt, hogy nem tartották fogdában hosszabb időre.
Beatrice érkezése előtt Ossipe Zadkine, a festő belorusz származású szobrász barátja így összegzi Modigliani állapotát: „Gyakran elmentem Modiglianiért, hogy együtt ebédeljünk. Közelebb érve láttam, hogy egy kicsiny ágyon hever. Csodálatos szürke bársonyöltönye – mintegy ébredésre várva – egy háborgásában megdermedt tengerben lebegett. Körülötte mindenfelé, a falakon és a földön, a rajzokkal borított fehér papírlapok mintha egy filmbeli vihar kimerevített hullámtarajai lettek volna. A nyitott ablakokon beáramló szél lehelete meglebbentette a falakra gombostűvel feltűzött rajzokat. Mintha szárnyak csapkodtak volna az elnyúló festő fölött. És ő, akinek ovális arca oly szép, oly finom volt, felismerhetetlenül sápadtan, megnyúlt vonásokkal ébredt fel. A hasisistennő senkit sem kímélt.”
Rosalie Kifőzdéjében pillantották meg egymást először. Beatrice így emlékszik erre vissza: „Modigliani? Összetett lélek. Gyöngy és disznó. 1914-ben ismertem meg egy tejcsarnokban. Szemben ültem vele. Hasis és pálinka. Semmitmondó benyomás, nem tudtam, kicsoda. Csúnyának, vadnak, falánknak találtam. A kábítószerek hatása alatt sohasem végzett jó munkát .” A „tejcsárdába” Modigliani ritkán ment azért, hogy egyen. Alkoholizmusa megszüntette az éhségérzetét. De ha evett, több heti koplalást kellett ellensúlyoznia. A sajátos olasz hangulat vonzotta inkább, és az olasz főnökasszony, Rosalie, akit addig lehetett hergelni, amíg dühében „zamatos népi kifejezésekben bővelkedő válogatott szitkokat nem szórt rá”. Egyszóval, Modiglianit nem lehetett nem észrevenni a Rosalie-ban.
Modigliani: Beatrice Hastings, 1915.
A Rotonde kávéházban Ossipe Zadkine mutatta be őket egymásnak. Modiglianinak egyébként nem volt szüksége közvetítőre ahhoz, hogy bárkivel megismerkedjen. Amikor Nina Hamnett bájos arcán megakadt a szeme, azonnal odalépett hozzá, és bemutatkozott. „Modigliani vagyok, zsidó.” Majd a kezében lévő újságból néhány rajzot húzott elő, és öt frankot kért darabonként.
A barna szemű, göndör-fekete hajú festő – Beatrice első benyomásával ellentétben – szép jelenségnek számított a Montparnasse-on, ezért könnyen tudott nőket meghódítani. Különösen az a tulajdonsága tetszett a nőknek, hogy szemben a Montparnasse más művészeivel, naponta fürdött. Azt mesélték róla, ha költözködött, a kádját vitte magával, és nem a festményeit vagy vázlatait. Beatrice ezért is jegyezte meg a második találkozásukról, hogy „megborotválkozva valóban megnyerő volt”, miközben kecses mozdulattal emelte meg a sapkáját, majd elpirult. Beatrice whiskyvel kínálta, gondosan ügyelve arra, hogy Modigliani ne igyon túl sokat. Mindketten kívánták egymást. De Modigliani a maga módján túlságosan szemérmes, büszke és udvarias volt ahhoz, hogy ezt nyíltan közölje vele. Maradt tehát az a reflexszerű megoldás, hogy a műtermébe hívja a nőt, aki ezt a meghívást boldogan elfogadta. Egész éjszaka együtt maradtak.
Beatrice visszaemlékezésének utolsó mondata a kábítószerek negatív hatásáról kijelölte annak a két évnek a programját, amelyet Modigliani Beatrice mellett töltött. Kevesebbet ivott és kevesebb hasist fogyasztott. A „testi paradicsom, amely Beatrice Hastings elegáns irányítása alatt állott, távol tudta tartani Modiglianit a mesterséges paradicsomtól, a hasistól”. Alkotói kedve visszatért, sőt megtalálta sajátos festői stílusát. Ugyanakkor a kettejük között meglévő személyiségbeli és világnézeti különbségek egyre nagyobb feszültségeket gerjesztettek. Modigliani Dantét idézte, aki Beatrice-nek semmit nem jelentett. Ő Miltonért és Dante-Gabriel Rossettiért lelkesedett, akik viszont Modiglianit hagyták közömbösen. Ez a látszólag jelentéktelen ízléskülönbség heves vitákat váltott ki közöttük, melyek végén a whiskys-poharat egymás fejéhez vágták. Párizs Montparnasse negyedében („Bohémiában”) hírhedtté váltak zajos veszekedéseiktől, melyeket „vulkánkitöréseknek” hívtak.
Modigliani: Beatrice, 1915.
Még két ok volt, amely felkorbácsolta közöttük az indulatokat, a pénztelenség és a férfi féltékenysége. Ebben az időben Modigliani már nem kapott otthonról anyagi támogatást. Amikor még kapott, Moise Kisling, a festőbarát így értékelte a helyzetet: „Ha valaki havonta kétszáz frankot kap a megélhetésére, és abból százkilencvenet könnyelműen alkoholra és kábítószerre pazarol, az nyomorog…” Nyomorúságos anyagi helyzete Modiglianit kiszolgáltatta a vásárlók kénye-kedvének, akik élete végéig nemcsak alulértékelték művészetét, hanem alamizsnaszintű árakat szabva nyomorban tartották a festőt. Rosalie-nak rajzokkal fizetett. A mendemonda szerint az asszony a papírlapokat megvetően a pincéjébe hajigálta, ahol a patkányok rágták szét az értékes grafikákat. Valószínűbb azonban, hogy a gyakorlatias családanya a kályhában begyújtásra használta a remekműveket.
A különös pár pénzzavara veszélyeztette Beatrice egyik kedves elfoglaltságát. A költőnő nagyon szeretetett bálba járni, tetszeni a férfiaknak, és táncolni. Marie Vassilieff festő és dadogó költő, aki nemezből gyártott kortárs hírességeket karikírozó babákat, kocsmát nyitott művész barátainak. Éjszakai bálokat is rendezett. Szakításuk előestéjén Beatrice szép báli ruhát szeretett volna varrni, de nem volt egyiküknek sem pénze a kelmeüzletben kiszemelt rózsaszín selyem megvételére. A világ felé úriember-szerepben tetszelgő Modigliani hiúságát sértette, hogy képtelen nőjének ruhát vásárolni és büszkén végigvezetni a bálon. Ezért váratlan ötlettől vezérelve az ágyban fekvő Beatrice-re vetette magát. De ahelyett, hogy szokásához híven agyba-főbe verte volna, kirángatta őt az ágyból, felvetette vele a fekete selyemruháját, és „a művészet történetének egyik legnagyobb aktfestője” virágokat festett a szeretője testét szorosan átölelő sötét anyagra.
Ez a ruha, amely nem élte túl az éjszakát, Beatrice Hastings-t bálkirálynővé avatta. Míg táncszenvedélyének hódolt, Modigliani, aki nem táncolt, békésen lefoglalta magát az alkohollal. De amikor egy rosszindulatú megjegyzés felhívta a figyelmét arra, hogy szeretője túl sok időt tölt egy magas szőke skandináv szobrásszal, sőt szorosan hozzá is simul, Modigliani kizökkent passzív dermedtségéből és mozgásba lendült. A skandináv testi épségét Tsugouharu Foujita festő mentette meg, Beatrice-t pedig a csoda. Modigliani széttépte rajta a ruhát, hazavonszolta és reggelig verte, miközben a nő azt kiáltozta, gyilkos, gyilkos. Másnap a szemtanúk szerint egész Montparnasse láthatta Beatrice-t, amint diadalmasan lépeget Modigliani oldalán szétszaggatott ruhájában, amely annyira jól állt neki, hogy nem tudott megválni tőle.
Beatrice Hastings fényképe
Modiglianitól viszont meg tudott válni. Néhány nappal a bál után eltűnt a festő életéből. Modigliani mindenütt kutatott, kérdezősködött utána. Amikor felfedezte Beatrice rejtekhelyét, őrjöngve, részegen nekiesett a földszinti lakás leredőnyözött ablakának.
Beatrice Hastings, „a perverz angyal, az okos démon, a kielégíthetetlen szerető” miután elindította Modiglianit életműve legfontosabb fejezetének megalkotásában, elhagyta Franciaországot. A Montparnasse-on gyorsan végigszaladt a hír: a „Vezúv” visszatért Londonba.
Irodalom
Salmon A. Modigliani szenvedélyes élete. Corvina, Budapest, 1964.
Amadeo Modigliani. Ventus Libro, Budapest, 2005.
Krystof, D. Modigliani, a pillanat költészete. Taschen/Vince, Budapest, 2002.
Gray, S: Beatrice Hastings: a literary life. Viking, 2004.
Crespelle J-P. A Montparnasse fénykorának hétköznapjai 1905-1930. Gondolat, Budapest, 1988.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: