Frida Kahlo: A világegyetem szerelmi ölelése, 1949
„A világegyetem szerelmi ölelése, a Föld (Mexikó), Én, Diego és senor Xólotl” című festmény (1949) egy szenvedélyes szerelmi kapcsolat kozmikus mélységeibe enged betekintést. A képet Frida Kahlo (1907-1954) élete vége felé festette, és nem véletlen, hogy ekkor. Ezen a festményen sűrítve minden megjelenik, ami élete meghatározó kapcsolatáról elmondható a képi művészet nyelvén. Frida és Diego Rivera látható a kép középpontjában, amint a nő ölében tartja a férfit. Kettejüket az ősi mexikói mitológia fontos jelképei veszik körül: a Nap és a Hold ölelő karjaiban tartja a Földistennőt, akinek termékeny ölében fészkel a törékeny pár. Diego esendő alakja egy magatehetetlen csecsemőt idéz, miközben homlokán látható a harmadik szem, a bölcsesség jele. A magányos pár lába előtt egy kutya hever. Xólotl a mexikói mitológia szerint kutya alakjában őrzi a holtak birodalmát. A halottakat, akárcsak Kharón a görög mitológiában, Xólotl viszi át az alvilágba, de nem ladikon, hanem a saját hátán.
1953-ban, amikor Mexikóban megrendezték Frida Kahlo első önálló kiállítását, egy mexikói műítész így foglalta össze találóan véleményét a látottakról: „Ennek a különleges személynek életét és munkáit nem lehet különválasztani. Festményei egyben életrajza is.”
Frida Kahlo: Frida és Diego, 1931
Frida festmények özönével próbálta megemészteni mindazt, ami vele, illetve közte és Diego között történt megismerkedésük pillanatától haláláig. Egy ízben röviden úgy foglalta össze ezt a kapcsolatot, hogy „két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyikben egy villamos vágott földhöz… A másik baleset Diego”.
1922-ben találkozott Diegóval először, amikor beiratkozott Mexikó legrangosabb oktatási intézményébe, a Preparatoriába. Diego éppen Franciaországból tért vissza, mivel megbízást kapott egy falfestmény elkészítésére. Frida Diego iránt hirtelen támadt vonzalmát úgy fejezte ki, hogy ugratta, durva tréfákat eszelt ki, és igyekezett Diego felesége, Lupe Marín féltékenységét felkelteni.
1928-ban került sor kettejük második találkozására. Diego házassága ekkor már felbomlóban volt. Ekkorra „fáradt bele gyönyörű, ámde házsártos felesége hisztérikus rohamaiba”. Közös barátjuk, Tina Modotti fotós esti összejöveteleinek egyikén találkoztak. Erre az időre Frida így emlékszik vissza: „Akkoriban ismerkedtünk meg, amikor mindenki pisztolyt hordott magánál, s ha úgy hozta a kedve, utcai lámpákra lövöldözött az Avenida Maderón. Diego egyszer rálőtt egy gramofonra Tina egyik estélyén. Ekkor keltette fel a figyelmemet, ámbár eleinte féltem tőle”. Már ekkor kétféle érzés keletkezett benne: egyszerre félt Diegótól és vonzódott hozzá. Olyannyira, hogy ő kezdett ki az egyébként nőcsábász hírében álló fenegyerekkel, aki mellesleg akkoriban a leghíresebb mexikói festő volt.
Frida Diego iránti érdeklődése érthetőbbé válik, ha belegondolunk, a fiatal lány élete első húsz évében mi mindenen ment keresztül. Dajka szoptatta, akitől – egy könyörtelen festmény emlékeztet erre, A dajkám és én címmel (1937) – anyatejen kívül semmilyen gyengédséget nem kapott, ahogy anyjától sem. Gyermekparalízisben betegedett meg, apja kilenc hónapig ápolta, ennek ellenére lába és lábfeje deformálódott. Nadrággal, majd hosszú szoknyával próbálta palástolni fogyatékosságát. Ennek ellenére „bice-bóca Fridának” csúfolták. Tizennyolc éves korában buszbaleset áldozata lett. Frida szavaival, „Különös ütközés volt ez, nem heves, hanem tompa és lassú. Mindenki megsérült, én súlyosabban…” Frida teste szétroncsolódott, súlyos csípő- és gerincsérülést szenvedett, jobb lába is megsérült. Túlélte a balesetet, és szívóssága, életereje, valamint számos műtét segítette hozzá ahhoz, hogy három évvel a balesetet követően talpra álljon. Ekkor toppant be életébe Diego.
Frida Kahlo: A dajkám és én, 1937
Gyógyulása közben, 1926-ban festette második önarcképét, amely egy hosszú sorozat nyitánya lett. Életművének több mint a fele önarckép. „Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban”.
A „törékeny galamb” és a „kövér varangy” legalább két közös vonást talált egymásban: politikai meggyőződésüket (mindketten kommunisták voltak) és a festészet iránti elköteleződésüket. Diegóra mély benyomást tettek Frida első próbálkozásai, és megerősítő rokonszenve festői tevékenysége iránt végigkísérte Frida életét: „A vásznak a kifejezés nem mindennapi energikusságáról, az alakok pontos vonalvezetéséről és valódi puritán megformálásról tanúskodtak. (…) Volt bennük valami alapvetően plasztikusan megfogalmazott őszinteség, és egy öntörvényű művész mutatkozott meg rajtuk. Eleven érzékiség áradt belőlük, mely könyörtelen, mégis érzékeny megfigyelőképességgel párosult. Kétség sem férhetett hozzá, ez a lány igazi művész”. Később, Frida élete végén legalább ennyire határozottan fogalmaz: „A művészet történetében ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt mondhatnánk, higgadt könyörtelenséggel jelenítette meg a csakis a női nem által megtapasztalható általános és konkrét élményeket”.
Frida 22 évesen ment férjhez a negyvenkét éves Diegóhoz. Két évvel később készült festményén, amely valószínűleg esküvői fénykép alapján készült, Frida Kahlo és Diego Rivera címmel (1931) pontos képet rajzolt a házasságról vallott akkori felfogásáról: a hatalmas Diego mellett Frida eltörpül. Míg férje magabiztosan tekint a nézőre, Frida szégyenlősen hajtja félre a fejét és bátortalanul teszi férje kezébe a sajátját. A kép egyben cselekvési program is volt, az odaadó feleség szerepének az eljátszása. S bár Frida teljesen azonosult szerepével, azonnal ki tudott bújni belőle, mihelyt kiderült a számára, hogy Diego életében más nők is vannak. Férje kedvéért tehuana viseletbe öltözött, a Tehuantepeci-földszoros asszonyainak gazdagon díszített népviseletével. A földig érő szoknya eltakarta deformált, rövidebb és sorvadt jobb lábát.
Frida Kahlo: “Csak egy késszúrás”, 1935
Fridát durvábbnál durvább traumák érték, részben Diego hűtlensége miatt. Labilis házasságában ösztönösen gyermekáldással próbálta helyzetét megszilárdítani. Úgy vélte, egy kis jövevény gátat szab Diego házasságon kívüli kapcsolatainak is. Mindhárom próbálkozása abortusszal végződött. Ráadásul azzal kellett szembesülnie, hogy Diego nem akar gyereket. Legsúlyosabb megrázkódtatás akkor érte, amikor kiderült, hogy férje saját húgával, Cristinával is viszonyt folytat. Ekkortájt festi meg egyik leghorrorisztikusabb képét, a Csak néhány szúrást (1935), amelynek középpontjában vandál gyilkosság véres jelenete látható. Az agyonszabdalt női test fölött, késsel a kezében, magabiztos és kegyetlen arcú férfi áll.
Frida menekül Diego elől, leveti tehuana ruháját, hogy férfi ruhát öltsön, lenyírja a haját, nőisége egyik legérzékletesebb szimbólumát. Egyik legszenvtelenebb önarcképén (Önarckép levágott hajjal, 1940) férfiöltönyben ül egy széken, olló van a kezében. Körös-körül, a combján is, levágott barna hajtincsek. A festmény felső részén rövid dalszöveg tudósít Frida lelkiállapotáról: „Nos, ha szeretnélek, a hajadért tenném, hogy kopasz vagy, így már nem kellenél.”
Frida Kahlo: A törött gerinc, 1944
Kapcsolatuk egyik legválságosabb időszakában, 1935. július 23-án, Frida a következőket írja Diegónak: „… mindezek a levelek, a nőügyek, az angol nyelvtanárnők, cigánylány-modellek, jó szándékú asszisztensnők, mindenható küldöttek távoli helyekről csupáncsak felületes flörtök. A lényeg az, hogy te meg én mérhetetlenül szeretjük egymást, ezért bocsátkozunk számtalan kalandba, ezért csapkodjuk az ajtókat, ezért a sok szidalom, a nemzetközi botrányok – és dacára mindennek, mindig is szeretni fogjuk egymást.” A levélből nemcsak az derül ki, hogy Diego viselkedését megpróbálja a saját viselkedésével egyenrangúnak feltüntetni, másfelől – és ez lelki szempontból sokkal fontosabb – indulatait visszafojtja ahelyett, hogy szabaddá engedné.
Egyik kezelőorvosa, a san francisco-i Leo Eloesser felfigyel arra, hogy Frida vetélései és lábfájdalmainak kiújulásai szoros összefüggésben állnak érzelmi életével. Egyik három hónapos terhességét akkor vesztette el, miután felfedezte, hogy Diegónak viszonya van egyik női asszisztensével. Különköltöztek, elváltak, majd újraházasodtak. Egyikük sem tudta elengedni a másikat. Diegót barátja, dr Eloesser megfigyelései is kötötték Fridához. Amikor felesége súlyos állapotba került, orvosi tanácsra jelent meg újra Frida életében, mert jelenléte jó hatással volt Frida pszichés és fizikai állapotára.
Frida Kahlo: Tehuana önarckép vagy Diego a gondolataimban, 1943
Addiktív kapcsolatuk a negyvenes évek közepén került viszonylagos egyensúlyi állapotba. Ekkor Frida életében már kialakultak azok az egészséges és káros védekezési mechanizmusok, amelyek lehetővé tették számára Diego robusztus személyiségének az elviselését. Szeretőket tart, férfiakat és nőket. Diego még a nőket elfogadja, de a férfiakra rendkívül féltékeny. Egyre többet fest, festőként egyre sikeresebb, miközben férje népszerűsége rohamosan csökken. És egyre többet iszik. Az alkohol tovább rontja amúgy is törékeny egészségi állapotát.
Tudomásul veszi, hogy nem lehet gyermeke. Ezzel párhuzamosan, festői képzeletében Diego válik gyermekké. A Diegóval való azonosulás, eggyé válás képi megnyilvánulásaként önarcképein – homlokán – Diego feje jelenik meg. 1944-ben festi meg egyik legmegrázóbb képét, A törött gerincet. A képen egy összetört ion oszlop helyettesíti beteg gerincét. Arcáról kövér fehér könnycseppek hullnak, a testébe belevert szögek által kiváltott kozmikus fájdalma élettani következményeként.
És folyamatosan készül a halálra. Számvetést végez, feleleveníti életének legfontosabb szereplőit és mozzanatait. Egy fogadalmi képbe belefesti buszbalesetét (Retablo, 1943 körül), elkészíti apja portréját annak fotóapparátusával (1951), a következő írásos jellemzéssel: „Csodálattal festettem meg apám, Wilhelm Kahlo képmását, aki magyar-német származású, hivatását tekintve fotográfus-művész, jellemére nézve nagylelkű, intelligens és finom ember, erős lelkű, mert bár hatvan éven át szenvedett epilepsziában, mindvégig dolgozott és harcolt Hitler ellen. Lánya, Frida Kahlo”
Frida Kahlo: Önarckép dr. Farill portréjával, 1951
1951-ben még egy önarcképet fest, amelyen érzékletesen fejezi ki a festészet öngyógyító jellegét. Az Önarckép dr. Farill portréjával című képen (1951) önmagát kerekesszékben ábrázolja. Előtte egyik kezelőorvosa festőállványra helyezett arcképe látható. Frida ölében a festőpaletta saját szíve, a festék pedig a vére.
Frida ekkor már készült a halálra. Saját bevallása szerint az öngyilkosságtól Diego tartotta vissza. „Meg akarom ölni magam. Csak Diego tart vissza a hiúságomnál fogva, azt gondolom, hiányoznék neki. Ezt mondta, és én elhiszem. De soha életemben nem szenvedtem ennyit. Még várok egy ideig.” Ez a búcsúlevélnek is felfogható naplóbejegyzés azt sugallja, hogy nem a hivatalos halálokként megnevezett tüdőgyulladás vetett véget az életének.
Irodalom
Frida Kahlo. Ventus Libro Kiadó, Budapest, 2007.
Kettenmann, Andrea: Frida Kahlo. Fájdalom és szenvedély. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2003.
Lucie-Smith, Edward: XX. századi művészek élete. Glória Kiadó, Budapest, 2000.
Kommentek