Puvis de Chavannes: A Szent Liget, 1884
Henri de Toulouse-Lautrec: Puvis de Chavannes A Szent Liget című képének paródiája, 1884
Puvis de Chavannes 1884-ben mutatta be nagy sikerrel A Szent Liget című festményét a párizsi Szalonban. Az édeni hangulatot tükröző idillikus kép látványa annyira felháborított egy fiatal festőt, hogy hazarohant, és néhány barátja segítségével két délután parafrazeálta a képet, Puvis de Chavannes Szent Ligetének paródiája címmel (1884). A Chavannes-parafrázis kissé leegyszerűsített változata az eredetinek. A kép művészeti elemzői szerint a dühös ifjú alkotó „anakronisztikus elemeket” tett hozzá a nála negyven évvel idősebb mester alkotásához. A paródia jobb oldalán vidám, italos férfiakból álló társaság „tör be” a szentélybe, élükön apró termetű furcsa kalapos figurával, aki háttal áll a nézőnek. Szétterpesztett lábai arra utalnak, mintha éppen könnyítene magán. Ez a szemtelen fiatalember nem más, mint a festmény alkotója, Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901).
Különös véletlen, hogy a pellengére állított Chavannes-képen látható hölgyalakok modellje ugyanaz a Suzanne Valadon (1865-1935) volt, akivel nem sokkal később Lautrec partneri viszonyba került. Suzanne volt a festő életének első és utolsó nőpartnere.
A Fernand Cormon műhelyében tanuló pályakezdő festő – barátjához, Van Gogh-hoz hasonlóan – azok közé a férfiak közé tartozott, akiket nem szeretnek a nők. Kamaszkorában fájó visszautasítás érte unokahúga, a szép Jeanne d’Armagnac részéről. Emiatt bátortalan lett a nőkkel szemben, és még a visszautasításig sem jutott el: Misia Godebskának meg sem merte vallani gyengéd érzéseit. Néhány alkalmi szex prostituáltakkal, és egy furcsa viszony Lily Grenier-vel, ennyi történt vele Suzanne Valadon érkezéséig. Nem véletlenül hajtogatta, hogy „a szerelemben, mint a neuillyi búcsúban, mindig a legostobább nyer.” Ugyanakkor különös álmot dédelget magában a szerelemről: „Azt hiszitek, hogy a szerelemről beszéltek? Csak az ágyra gondoltok… a szerelem az valami más… nemcsak vágy… még kevésbé csak testi vágy vagy féltékenység… Otello nem szerelmes volt… birtokolni akart csupán.”
Henri de Toulouse-Lautrec: Lily és Lautrec, 1888
„Huncut Lilyvel” barátja és festőtársa, René Grenier feleségeként ismerkedett meg. Szobor szépségű, hatalmas testével, telt női idomaival Lily Rubens modellje is lehetett volna. Hódolók és csodálók vették körül, színészek és festők versengtek kegyeiért, nem kevés sikerrel. Lautrec-kel szemben anyaian gyengéd, segítőkész, megértő volt. Együtt csavarognak Párizs utcáin. Ha átmennek az úton, Lily úgy fogja meg Lautrec kezét, mintha egy virgonc gyermekre kellene vigyáznia. Látván a bicegő fiatalember kielégítetlen férfiúi vágyait, nem rest könnyíteni Lautrec terhein. Erről egy pornografikus karikatúra (1888) is tudósít. Lily a rajzon teljesen meztelen, hatalmas lógó mellekkel hajol a teljesen felöltözött, és csak ágyékánál szabaddá tett Lautrec fölé, és szerez orális örömöt a festőnek.
Nehezen lehet pontosan megállapítani, mikor találkozott Lautrec Suzanne-nal először. Még az sem bizonyos, hogy a Szent Liget paródiájának megfestése idején (1884) ismerték egymást. Egyik elemzője megismerkedésüket a Szent Liget keletkezésével egy időre teszi, s ha ez igaz, a paródiába festett agresszió nemcsak a hagyományos festészet elleni tiltakozás jele. Egyes források szerint az első Valadon-portré 1885-ben készült. Ekkor vált égetően fontossá Lautrec számára, hogy modellt szerezzen. Federico Zandomeneghi (1841-1917), velencei festő hívta fel Lautrec figyelmét a húsz éves lányra. Újabb véletlen: a lány történetesen ugyanabban a házban lakott édesanyjával és két éves kisfiával, ahol Lautrec műterme volt.
Suzanne Valadon fotója
A lány eredeti neve Marie-Clémentine Valadon. Lautrec keresztelte át Suzanne-ra. Annyira megtetszett a lánynak ez a név, hogy festői karrierjét is később ezen a néven futotta be. Rövid ideig apácáknál tanul, majd tizenegy éves korában varrodában dolgozik. Emellett gyermekeket sétáltat a Tuileriák kertjében, pincérnő egy forgalmas vendéglőben, zöldséges kofa a vásárcsarnokban. Tizenöt éves korában trapézmutatványosként dolgozik, de gyakorlás közben leesik a porondra. Ettől kezdve a rajz és a festés megszállottja lesz. Afféle ősgraffitisként falakra, járdákra, bármilyen üres felületre rajzol. És vonzódik a festők iránt, keresi a társaságukat, szívja a műtermek festékillatát. Nincs nehéz dolga, jó alakú, szép lánnyá fejlődik. Első festő, akinek modellként az útjába akad, Puvis de Chavannes. Az öregedő férfi szeretője lesz, miközben több férfival is viszonyt folytat. Amikor 1883-ban fia, a kis Maurice megszületik (később Utrilloként neves festő válik belőle), senki nem tudja, talán Suzanne sem, ki az apja. A Szent Liget valamennyi férfi és női alakjában van valami belőle. Amikor megismerkedik Lautrec-kel, még Chavannes modellje. De hamarosan szó nélkül odébb áll, ahogy azt szinte minden férfival tette, Lautrec-kel is, hatalmas űrt hagyva maga után. Olyan hatással volt a férfiakra, hogy amikor Erik Satie zeneszerző (1866-1925) 1893-ban együtt tölt vele egy éjszakát, másnap megkéri a kezét. A szerelmes komponista hosszú értekezéseket írt az ő kis „Biqui”-jéről, „lényének egészéről, gyönyörű szeméről, finom kezéről és pici lábairól”. Annyira eszét vette a nő, hogy megírta a „Danses Gothiques”-ot, egyfajta imádságként lelki egyensúlya visszaszerzéséért. Suzanne megfestette Satie portréját, majd eltűnt Satie életéből is.
Henri de Toulouse-Lautrec: Másnaposság, vagy az ivó nő, 1888
Suzanne-nak mintha kapóra jött volna a Lautrec-kel való találkozás. A festő testi fogyatékosságai egyáltalán nem befolyásolták abban, hogy azonnal a szeretője legyen. Ahogy Perruchot fogalmaz, ez a két ember arra született, hogy megértse egymást. Bár teljesen más társadalmi rétegből származtak, mindketten a szegények, elesettek, peremhelyzetben lévők között érezték otthon magukat. Suzanne kritikus és önkritikus alkata jól illeszkedett a férfi könyörtelen festői látásmódjához. Egyáltalán nem zavarta például, hogy Lautrec vásznain öregebb és csúnyább a valóságosnál. 1883-ban ő is festett magáról egy önarcképet, amelyen nem mutatkozik elnézőbbnek magával szemben, mint Lautrec.
Ha kapcsolatuk korszakokra osztható, az első periódusban Suzanne készséges modell és szerető lehetett. Ezt követően derül ki Lautrec számára, hogy Suzanne rajzol és fest. Ettől kezdve egyfajta mester-tanítvány viszony is kibontakozik kettejük között. A férfi örömmel tanítja a tudásra kiéhezett lányt; festészete kibontakozásában Toulouse-Lautrec hatása jól nyomon követhető. Lautrec műterme bejárati ajtajával szemközt a Szent Liget paródiája lógott a falon; Suzanne számára múlt és jelen ebbe a képbe sűrítődött.
Kapcsolatuk bensőségessé válása idején egyik este Lautrec meghívta Suzanne-t a Fontaine utcában bérelt lakásába, ahol Léontine, egy konzervatív felfogású házvezetőnő készítette és szolgálta fel a vacsorát. Lautrec hirtelen ötlettől vezérelve megkérte Suzanne-t, vetkőzzön meztelenre. Hozzátette, arra kíváncsi, mit szól hozzá a maradi szolgáló. Suzanne élete vetkőzések és felöltözések szüntelen láncolatából állt, begyakorlott, gyors mozdulatokkal villámgyorsan pucérrá tette magát, majd visszaült vacsorázni. Kizárólag harisnyáját és cipőjét hagyta magán. Léontine megrökönyödött arccal meredt a lányra.
Az esemény jól illusztrálja Lautrec tudatosan felépített imázsát: a külvilág felé a bohém, csipkelődő, provokáló, polgárpukkasztó művész szerepét játszotta. Ez a szerep azokon a jelmezes mulatságokon formálódott, amelyeket Huncut Lily szervezett. Ilyenkor Lautrec japán vagy spanyol táncosnőnek öltözött, aki kacéran csapkodta vadul a legyezőjét, és kacsintgatott a körülötte álló férfiak felé. A mókamester imázs úgy hatott rá, mint az alkohol: elhitette magával, hogy minden rendben van.
Suzanne Valadon: Önarckép, 1883
Az idő előre haladásával Suzanne szeszélyes, megbízhatatlan, mozgalmas életmódja egyre elviselhetetlenebbé válik Lautrec számára. A „szörnyeteg Mária”, ahogy Lautrec barátai hívták, feltételeket kezd szabni a festőnek: nem akkor áll neki modellt, amikor kéri, hanem amikor ez a kedvére van. 1888 tavaszán, mielőtt Van Gogh elhagyja Párizst, hogy Arles felé vegye tragikus kimenetelű útját, Lautrec még egyszer lefesti Suzanne-t Van Gogh jelenlétében. Így születik a Másnaposság/Az Ivó nő című kép, amelyen feslett, züllött nőszemélynek ábrázolja a szép Suzanne-t. A lány békésen viselte a képről visszaköszönő látványt, amely kézzelfoghatóvá teszi alkotója elégedetlenségét modelljével szemben. Kortársai Lautrec-et „a modern nőiség legrosszmájúbb poétájának” titulálták. Ecsetjével mindenkit elcsúfított, még azokat is, akiket szeretett, és akikhez ragaszkodott.
Kapcsolatuk zárófejezeteként, a fokozatos elválás, szakítás, elengedés időszakában Suzanne egyre többet és egyre hosszabb ideig tűnt el. Amikor előkerült, képtelenebbnél képtelenebb mesékkel próbálta mesterét, szeretőjét és munkaadóját félrevezetni, nehogy azt higgye, neki már nem fontos, ami kettejük között történik. Bár a Másnapossághoz még modellt ült, de már újabb és újabb kalandok kötötték le az idejét. Nemcsak kalandok. Lautrec és barátai javasolták neki, keresse fel Edgar Degat-t, Lautrec egyik példaképét, és mutassa meg neki a képeit. Degas ránézett a képekre, és csak annyit mondott, „maga közénk tartozik”. Ettől kezdve az öreg mester vette kézbe Suzanne festészeti fejlődését, nagy diskurzusokat folytatva vele a műtermében.
Amikor már nem lehetett kibújni Lautrec bűntudatkeltő tekintete elől, Suzanne elővette régóta tervezett „ultima ratio”-ját, a végső megoldást. Nem kell többet magyarázkodnia, ha elhiteti vele, hogy öngyilkosságot szeretne végrehajtani. Feltehetően azért keveredett a hazugság kényszerpályájára, mert meg akarta kímélni partnerét a könyörtelen igazságtól: elmúlt benne minden, ami Lautrec-hez kötötte.
1888 tavaszának egyik délutánján Lautrec eltorzult arccal, lihegve csengetett be egyik festőbarátja, Francois Gauzi ajtaján. Kétségbeesetten kérte őt, menjen vele, mert Suzanne meg akar halni. Amikor a háznak arra a szintjére érkeznek, ahol Valadonék laktak, és benyomták a félig nyitott bejárati ajtót, heves vita foszlányai hallatszottak a konyha felől Suzanne és anyja között. Az anya szemrehányást tett a lányának, amiért kijátszotta végső kártyáját, az öngyilkosságot. Amikor a két férfit meglátták, hirtelen elhallgattak. Gauzi megveregette Lautrec vállát: „Szegény barátom, gúnyt űztek belőled!” – mondta.
Pierre-August Renoir: Haját fonó nő (Suzanne Valadon), 1885
Lautrec hirtelen sarkon fordult, és csöndben kiment a szobából. Felment a műtermébe, levetette magát a heverőjére, és kétségbeesetten sírva fakadt. Első és utolsó asszonyát gyászolta. Azt a Suzanne Valadont, aki élete egyik fontos időszakában magától értetődő természetességgel robbant az életébe. Nem szánalomból vagy pénzért lett Lautrec kedvese. Felnézett rá, tisztelte őt és vonzódott hozzá. Ebben a kölcsönösségen alapuló egyenrangú kapcsolatban az asszony megóvta őt az alkohol és a vérbaj fenyegető veszélyétől, modellként segítette festészete fejlődését és szexuális kielégülést nyújtott a számára. Lautrec pedig megtanította a tehetséges pályakezdő tanítványt a rajz és festészet alapvető ismereteire. Soha többé nem látták egymást.
Irodalom
Gennocchio, Benjamin: Nothing ‘Sacred’: Young Hotshot Artist Tries to Make It Big. http://www.nytimes.com/2008/05/04/nyregion/nyregionspecial2/04artsnj.html?_r=0
Suzanne Valadon. Part 4 – Henri Toulouse-Lautrec and Degas. http://mydailyartdisplay.wordpress.com/2013/08/23/suzanne-valdon-part-4-henri-toulouse-lautrec-and-degas/
Perruchot, Henri: Toulouse-Lautrec élete. Gondolat Kiadó, 1971.
Toulouse-Lautrec. Ventus Libro Kiadó, Budapest, 2006.
Wojciechowski, Aleksander: Henri de Toulouse-Lautrec. Corvina Kiadó, Budapest, 1977.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: