Salvador Dalí: A vágy lakhelyei, 1929.
Az 1929-es év mozgalmas és sorsdöntő év volt Salvador Dalí (1904-1989) életében. Ebben az évben érkezett vissza Párizsból szülőfalujába, Cadaqués-be, Katalóniába. Nem sokkal korábban mutatták be nagy sikerrel barátjával, Luis Bunuellel közösen készített szürrealista filmjüket, „Az andalúziai kutyát”. Festett néhány jelentős képet, közöttük „A vágy talánya, anyám, anyám, anyám” című remekművét, és ekkor, augusztusban találkozott először élete nagy szerelmével, Helena Devulina Diakonoffal, egy moszkvai ügyvéd lányával, Paul Eluard feleségével, Galával.
Katalóniában megrohanták az emlékek. Saját bevallása szerint közel állt ekkor az őrülethez. Hallucinációkról és kényszergondolatokról számolt be. Módszeres kísérletezéssel igyekezett módosult tudatállapotot előidézni magában, hogy minél több kép jelenjen meg lelki szemei előtt. Imaginációs tréningjei során élt át először nevetési rohamokat. Sokat foglalkozott ebben az időben anyjával, aki 1921-ben halt meg. Ugyancsak ebben az évben festette a „Csillapíthatatlan vágy”, a „Nagy maszturbátor”, „A vágy lakhelyei” és a „Kivilágított örömök” című képeit. Ezek a festmények arról tudósítanak bennünket, hogy anyja emléke és heteroszexuális vágyai szorosan összekapcsolódtak benne. Minden jel arra mutatott, hogy készen állt vágyai anyját helyettesítő tárgyának a fogadására.
Saját bevallása szerint Gala meztelen hátában ismert vágyai asszonyára. Amikor meglátta a neki háttal álló nőt, úgy érezte, hogy saját festményeinek nőalakjai elevenedtek meg ebben a hátban. A Salvador Dalí titkos élete című könyvében leírtak szerint; „termete még gyermeki volt. Lapockáján és ágyékizmán egy serdülő testének váratlan, atlétákéra jellemző feszültség érződött. Csípője ellenben rendkívül nőies és kifejező, végtelenül törékeny kötőjelként kapcsolta össze felsőtestének akaratos, energikus, büszke karcsúságát és pompás fenekét, amelyet derekának karcsúsága csak kiemelt és még kívánatosabbá tett.” Amikor Dalí rájött arra, hogy megtalálta élete szerelmét, nevetési roham vett rajta erőt, és mindannyiszor megismétlődött ez a roham, ahányszor az asszony hátat fordított neki.
Gala fényképe, 1930
Gala imponáló társasággal együtt érkezett Dalí látogatására Katalóniába. René Magritte és felesége, Georgette, Luis Bunuel és Paul Eluard alkották vele együtt a csoportot. Magritte-ot és Eluard-t a katalán festő különcségei és képeinek szexuális és szkatológikus tematikája vonzotta. De rögtön meg is riadtak a szemük elé tárt látványtól: a „Siralmas játék” című festményen a széklettel összemaszatolt alsónadrágot a különc spanyol olyan élethűen festette meg, hogy a látogatókban gyanú támadt: Dalínak koprofág hajlamai vannak. Eluard a feleségét kérte meg, hogy finoman derítse ki, mi az igazság. Később megbánta, hogy ezt a feladatot adta Galának. Ekkor indult el ugyanis az a románc, amely Gala élete végéig tartott. Az asszony, küldetésének magabiztos tudatában, sétára indult Dalíval a tengerparti sziklák felé. Gala nem kertelt, Dalí szemébe nézve egyenesen feltette a kérdést, hogyan áll a széklet megevésével. „Megesküszöm magának, hogy nem vagyok koprofág. Ugyanúgy undorodom az ilyesféle aberrációtól, ahogy nyílván maga is undorodik. De én a szkatológiában a rémületkeltés elemét látom éppen úgy, mint a vérben vagy a szöcskefóbiámban”, válaszolta a festő.
Salvador Dalí: A vágy talánya, anyám, anyám, anyám, 1929
Hogy megnyugodtak-e a kedélyek e válasz hallatán, nem derül ki a beszámolókból. Az viszont bizonyos, hogy a séták megismétlődtek és elnyúltak a sziklák között.
Gala eleinte ellenszenvet érzett a „furcsa kis neurotikus ember” iránt. Minden oka megvolt rá. Dalí úgy próbálta felkelteni Gala érdeklődését maga iránt, hogy legjobb ingének alját levágva csupasz hasát és köldökét mutogatta az asszonynak. Kifordítva vette fel a nadrágját, leborotválta a szőrt a hónalján és befestette kékítővel. Halenyvet kotyvasztott kecskedrazséval, és ezzel a krémféleséggel dörzsölte be az egész testét. Majd mielőtt találkoztak volna, gyorsan lemosta a kotyvalékot magáról, nehogy a nő megriadjon a bűzétől.
Hogy pontosan mikor és mitől fordult át Gala ellenszenve rokonszenvvé, majd szerelemmé, erről nincs pontos információnk. Dalít meglephette az asszony hirtelen váltása. „Rettenetes nevetéseim közül, amit valaha is hallott tőlem, ez a neki áldozatul fölajánlott kacagás volt a legkatasztrofálisabb, amelynek csúcspontján a lába elé vetettem magam. És ő így szólt: Kicsi fiam! Soha nem fogjuk elhagyni egymást”. És valóban, ezt követően soha nem hagyták el egymást. Dalí úgy élte meg ezt a pillanatot, mint egy gyógyulást. Gala gyógyította meg „pusztán egy asszony szerelmének másfajta, rettenthetetlen és kifürkészhetetlen erejével, amelyet olyan tiszta és csodálatos clairvoyance (tisztánlátás) vezérelt, s amelynek gondolati mélysége és gyakorlati eredményei a pszichoanalitikus módszerek legígéretesebb eredményeit is felülmúlták.” Örömmel jelentette, hogy hisztérikus tünetei elmúltak, megint képes uralkodni a nevetésén, a mosolyán, a gesztusain. „Szellemem centrumában újfajta egészség volt növekedőben, üdén, mint a rózsa”.
Salvador Dalí: Léda Atomica, 1949
Az elfojtott erotikus vágy felszabadulása, az anya halála és a születőben lévő szerelem összefonódásából született „A vágy lakhelyei” című festmény (1929), amelyen oroszlánfejek jelképezik a vágyat, ahogy Magritte-nál is megjelenik az oroszlán az 1940-ben készült „A honvágy” című képén. A kép festésekor Dalí reszketve kérdezte a jelenlévő Galát, mit akar, mit tegyen vele. Gala válasza kemény volt: „Azt akarom, hogy ölj meg.” Ekkor villámként cikázott át Dalín a gondolat, hogy lehajítja Galát a toledói katedrális harangtornyának a tetejéről. Gala megölésének a gondolata, más indítékból, később, kapcsolatuk mélypontján is átvillant többször Dalí fejében.
Galát valószínűleg Dalí teátrális infantilizmusa vonzotta, meglátta benne a magánéleti és üzleti fantáziát. Paul Eluard feleségeként már megtanulta a múzsa szerepét, Dalí mellett ez a szerep kiteljesedhetett. Kapcsolatuk kezdettől szimbiotikus jellegű volt, egy sajátos, megkésett anya-gyermek viszony. Pontosabban: az maradt Gala mellett, ami mindig is volt; a család kicsi szeszélyes, elkényeztetett gyermeke. Barátja, Federico Garcia Lorca drámáihoz hasonlóan, olyan családban nőtt fel, ahol rajta és elfoglalt apján kívül többségben voltak a nők, akik kiszolgálták minden kívánságát. Még első párizsi útjára is elkísérték. Meg voltak győződve arról, hogy Dalí egyedül elvész a világban. Amikor anyja váratlanul meghalt, Dalí úgy érezte, élete legnagyobb csapása érte. „Istenítettem, párját ritkította… Teljes szívéből szeretett és olyan büszke volt rám, hogy nem fordulhatott elő, hogy nem nekem van igazam. Anyám halálát sértésnek veszem a sorstól. Sírva és fogamat összeszorítva megfogadtam, hogy a dicsfénnyel, amely egykor majd a híres nevemet fogja övezni, anyámat kiragadom a halál és a sors kezéből.”
Galával való találkozásáig Dalínak nem volt dolga nővel. Középiskolában szerelmes lett egy két évvel idősebb lányba, Carme Roget Pumerolába, akit az esti rajziskolában ismert meg. Mindent elkövetett, hogy a lányt magába bolondítsa é kínozhassa. De nem jutottak el a szexuális kapcsolatig. Később megkísértette a homoszexualitás szele Garcia Lorca személyében. Párizsban taxiba ült, és megkérdezte a sofőrt, ismer-e jó kuplerájokat. A bordélyházak dekorációja tetszett neki, de a lányokat szánalmasnak látta és soha egy ujjal sem érintette őket. A spanyol festőtárs, Miro, megismertette egy fiatal lánnyal, Marguerite-tel, de a lány soványsága és halálfejre emlékeztető arca riasztotta. Emiatt „a vele való erotikus élményekre vonatkozó tervemet nyomban elvesztettem.” Erős vágyai és elementáris nőhiánya a maszturbálásban találtak átmeneti kielégülést, ahogy festményei is utalnak erre. „Magányosan léteztem egy lyukas zsákban, lágy voltam és elmosódott körvonalú, folyton mankót kerestem. Addig a magomat maszturbálásban vesztegettem el, és szétszórtam a semmibe.” Ekkor toppant be életébe Gala, akiről már akkor köztudott volt, hogy szexuális étvágya telhetetlen. Eluard mellett is szeretőket tartott. Max Ernst, az asszony egyik szeretője össze is költözött egy időre a házaspárral.
Salvador Dalí: A Port Lligat-i Madonna, 1950
A tíz évvel idősebb, nimfomániás Gala és a szűz Dalí különleges kettőst alkotott. A festő az „Így lesz az ember Dalí” című könyvében – szokásához híven – megkapó őszinteséggel írja le, hogy „nem voltak kontúrjaim. Egyszerre voltam minden és semmi. A meghatározatlanban és az elmosódottban lebegtem. A testem és a szellemem puhaságban és kettészakadtan létezett, s éppen annyira léteztem a tárgyakban, mint a tájban. Lélektani terem nem a testemben kristályosodott ki, hanem szétfolyt a végtelen térben… A szó szoros értelemben Gala adta meg a struktúrát az életemnek, ami addig hiányzott belőle.” Festményeinek nagy részén Galát festette, aki „egyszerre volt múzsa, anya, végzet asszonya, angyal és védő istennő”.
Salvador Dalí fotója
Az idő múlásával egyre nagyobb feszültség keletkezett közöttük. Az állandó veszekedéseket a köztük lévő fizikai távolság növelésével próbálták ellensúlyozni. Egyre több időt töltöttek külön, saját hódolóik – Gala esetében szeretői – körében. Több jel utal arra, hogy Dalí viszonylag hamar vált impotenssé, és ezt szemfényvesztő módon, harsány macsó fenegyerek imázs kiépítésével reagálta le. A London Weekend televízió egyik adásában arról beszélt, hogy mankóra van szüksége, mert a mankó az impotencia jelképe. „Valamennyi nagy ember, aki világraszóló dolgokat vitt végbe, impotens volt. Napóleon is, és mindenki más. Azok az emberek, akik nem impotensek, gyermeket, embriókat csinálnak, és semmi mást. Ám mihelyt a szex szélsőséges nehézségeket okoz, mennyei zenéket komponálnak, épületeket alkotnak, inváziókat hajtanak végre, és hódító hadjáratokat vezetnek”. Amit maga nem élhetett át, eljátszatta fiatalokkal, akik pénzért állandóan a rendelkezésére álltak. Idősebb korában sok időt töltött kukkolással. Bevallása szerint az anális közösülés megfigyelése hozta elő belőle a legmagasabb szintű érzelmeket.
Gala halt meg előbb. Halála előtt néhány héttel fejezte be a festő „Gala három diadalmas talánya” című festményét, amelyen három alkotói korszakának stílusában hódol örök asszonya előtt, aki számára Léda Atomica (1949) és A Port Lligat-i Madonna (1950) volt egyszerre. Bár sokszor kívánta felesége halálát, és többször kísértette meg meggyilkolásának gondolata, halálakor Dalí nem akart tovább élni. Öngyilkosságot kísérelt meg dehidratációval. Úgy vélte, a kiszáradás és a lárva-állapotba való visszatérés számára a halhatatlanságot biztosítja. A dehidratáció egyszerre jelentette az elmúlást és a továbbélést. Azt olvasta egyszer, – mindig élénk figyelemmel kísérte a tudomány előrehaladását – a mikroszkóp feltalálója találmányának lencséjén keresztül kicsi, teljesen kiszáradt és látszólag élettelen lényeket lehetett megfigyelni, amelyek egy csepp víztől újra életre keltek.
Hét évet élt még Gala nélkül folyamatos halálközelben. Egy ízben rövidzárlat következtében Dalí ágya és hálóinge lángra lobbant. Sokkos állapotban szállították kórházba súlyos égési sérülésekkel. „A halállal élek, mióta tudom, hogy lélegzem, és hideg gyönyörrel fog elpusztítani, amivel semmi sem veszi fel a versenyt, csak a világosan ragyogó szenvedélyem.” Gyermekkora óta azt játszotta, hogy elképzelte saját halálát. Vizuális fantáziájában megjelent felbomlásának egész folyamata, ahogy lassanként elfogyasztják és megemésztik testét nagy zöld, húsában dőzsölő nyüvek. Ezért érezte úgy, hogy felkészült a halálra. Hogy az általa vizionált férgek ne járjanak jól, bebalzsamoztatta magát.
Irodalom
Dalí, Salvador: Egy zseni naplója. Cartaphilus, Budapest, é.n.
Dalí, Salvador: Salvador Dalí titkos élete. Cartaphilus, Budapest, é.n.
Dalí, Salvador: Elrejtett arcok. Novella Kiadó, Budapest, 1993.
Descharnes, Robert, Néret Gilles: Salvador Dalí 1904-1989. Taschen/Kulturtrade, Budapest, 1998.
Gerevich József: Dalí határhelyzetei. Lege Artis Medicinae 15, 2005, 7, 588-591.
Kőváry Zoltán, Novák Mónika: A vágy lakhelyei – Salvador Dalí és a Vagina Dentata. Thalassa 17, 2006, 60: 66-74.
Kőváry Zoltán: A vágy talánya. Salvador Dalí és az irracionalitás meghódítása. Thalassa 19, 2008, 4: 23-42.
Maddox, Conroy: Salvador Dalí 1904-1989. A különc zseni. Benedikt Taschen/Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1992.
Salber, Linde: A művészet én vagyok! Salvador Dalí. Háttér Kiadó, Budapest, 2005.
Kommentek