Édouard Manet: Reggeli a szabadban 1863
1863-ban két festmény is készült Párizsban, amely botránykővé vált a francia művészeti életben: a Reggeli a szabadban és az Olympia. Mindkét festmény alkotója az az Édouard Manet (1832-1883), aki egész életében „akadémikus” karrierre vágyott, kerülte a feltűnést, és egyik legfőbb vágya volt a kritikusok és a közönség szeretetének a megszerzése. Távol állt tőle, hogy forradalmasítsa a művészetet, illetve megteremtse a modern festészet alapjait. Nyájas természetű, lojális és joviális világfi lévén, tisztelte a hagyományokat, rajongott az elmúlt korok művészetéért. A Louvre-ban lemásolta Tintoretto Önarcképét. Beutazta Európát. Bécsben Velázquez remekművei taglózták le, majd Goya maja-képeiért rajongott. Mohón szomjazta a hivatalos elismerést, a párizsi Szalon bírálóinak elfogadását. De ezzel a két képpel mintha „nagyon melléfogott” volna. A két festmény közül egyik sem került be a hivatalos Szalonba, sőt mindkét képével a Visszautasítottak Szalonjának alternatív kiállításán is hatalmas botrányt kavart. Ez az egészséges sznobizmussal és konformizmussal megáldott ember hirtelen ott találta magát azok között a fiatal művészek között, azoknak is az élén, akiknek elegük volt a begyöpösödött, maradi, ódivatú festők hatalmából, és radikálisan újra vágytak. Tehát egyfajta festészeti forradalom (az impresszionizmus) kellős közepén.
Édouard Manet: Olympia, 1863
A képeket Manet korának szemüvegén keresztül érdemes néznünk. Mai szemmel ugyanis nehéz megértenünk, mi okozta a kortársak felháborodását, hiszen a Manet előtti korok festői (pl. Giorgione, Velázquez, Goya, Ingres), vagy a kortársak közül Courbet és Puvis de Chavannes, közfelháborodás nélkül alkották a meztelen képeket. A botrány fő oka valószínűleg az volt, hogy a Reggeli a szabadban című kép a korabeli nézőknek semmiféle művészeti ismeretével és elképzelésével nem vágott egybe, és így viszonyítani sem tudták semmihez. Manet a közérthetőség eszményét sértette meg ezzel a művével. Az Olympia pedig, amely Courbet-t is felbőszítette („olyan lapos, mint egy fürdőből kikelő pikk dáma”), „az áruba bocsájtott test hideg közönyével pusztán a szerelmi aktus tényét idézi meg”. Többek között abban is különbözik elődeitől, a korábbi aktképektől, hogy a kép fő figuráját felismerhető karakterisztikussággal ábrázolja. Annak idején mindenki könnyen felismerhette mindkét képen, a Reggeli a szabadban és az Olympia meztelen nőalakjában Victorine Meurent-t (1844-1927), Manet kedvenc modelljét.
Édouard Manet: Utcai énekesnő, 1862
A festő 1862-ben látta meg az utcán a tizennyolc éves lányt, véletlenül, egy nyomdászműhely közelében, a Montmartre-on. Egyes feltevések szerint Victorine éppen gitározott az utcán, hogy így jusson anyagi támogatáshoz. Ha az első találkozásuk utcai verziója igaz, akkor bátran megállapíthatjuk, hogy Manet nem mindennapi érzékkel rendelkezett modelljei kiválasztásában. Hiszen Victorine-ből minden hiányzott, ami az akkor divatos modellek jellemzője volt. Nem volt szép Madonna-arca, nem volt magas és karcsú, és előkelő származásának jelei sem voltak láthatók. Merthogy a lány alacsony termetű volt, kissé vaskos, arca átlagarc, keze dolgos munkáskéz, lábai a fizikai munka nyomaként izmosak, és főleg: nem volt előkelő származású. Egyszerű munkáscsalád sarja volt, igazi grisette, vagyis olyan szegény lány, aki jómódú pártfogók kegyeit kereste. Ugyanakkor vörösesszőke haja, és főleg a hétköznapok Párizsát jelképező megjelenése és mozdulatai azonnal megragadták Manet festői fantáziáját. Máig megmagyarázhatatlan intuitív mozzanata a modern festészet történetének: Victorine-ban rögtön, első pillantásra meglátni a későbbi nagy festményei modelljét. Biztosak lehetünk abban, hogy Manet fejében már megfogalmazódott az a gondolat, hogy a festőnek le kell jönnie a földre, meg kell látnia a hétköznapi utcai pillanatokban a festői témát.
Édouard Manet: Fiatal nő, 1866
A férfi odalépett a lányhoz, és nemes egyszerűséggel, fesztelenül, könnyed mosollyal üdvözölte őt, majd feltette a kérdést, van-e kedve, hajlandó-e a modelljének lenni.
A lány már 16 éves kora óta modellkedett Thomas Couture stúdiójában, ahol Manet is tanult. De Victorine érkezése előtt abbahagyta tanulmányait, így korábban nem találkozhattak. Manet ajánlata az utcai gitáros lány céljaival tökéletesen megegyezik. Nemcsak pénzre van szüksége. Ő is festőnek tanul, szüksége van műtermi tapasztalatokra. Victorine tökéletes modell, sőt több annál. Ebben Degas és Toulouse-Lautrec modelljére, Suzanne Valadonra hasonlít. Természetesen viselkedik, mindenben megfelel munkaadója elvárásainak, a legkülönbözőbb pózokat veszi fel, bármilyen szerepet képes eljátszani az ügy – a festmény – érdekében. De még ennél is többre képes. Szelíd türelemmel kezdi el erősen befolyásolni, sőt irányítani a festőt.
Villámgyorsan elkészül a lány portréja, majd Az Utcai énekesnő című kép (1862), amely Victorine-t, mint az élet peremére szorult bájos teremtést ábrázolja, aki sietve lép ki egy éjszakai kocsma ajtaján. Kezében elválaszthatatlan gitárja, arcán gyermeki báj, megkapó szemérmességgel emel pár szem cseresznyét a szájához. Ez a festmény akár megismerkedésük „pillanatfelvétele” is lehetne, Victorine saját magát alakítja a párizsi éjszaka életképén. Együttműködésük harmadik alkotásán Victorine már szerepjátékot játszik: Mademoiselle Victorine egy espada öltözékében (1862). A lány torreádorként lobogtatja kezében a vörös kendőt, hogy izgalomba hozza a bikát. A jelképes alkotásnak is felfogható jelenet az életben is lejátszódhatott: a bika izgalomba jött. Victorine felkínálta testét, meztelenségét, nőiségét a festőnek. És a festő elfogadta a felkínált lehetőséget.
Édouard Manet: Mademoiselle Victorine egy espada öltözékében, 1862
A Manet-val foglalkozó irodalom egy része magától értetődőnek veszi, hogy festő és modellje között rögtön szexuális kapcsolat alakult ki. Nehéz elképzelni másként, hiszen erre az adott kor számos példával szolgál. Manet-ról egyébként is köztudott, hogy kedvelte a női nemet, titkos szeretője, majd felesége, Suzanne Leenhof mellett barátnőket tartott, Suzanne hallgatólagos jóváhagyása mellett. Szifiliszes betegsége sem véletlenül alakult ki. Erre azonban semmilyen egyértelmű bizonyíték nincs. Sőt egyes elemzők ellentmondást vélnek felfedezni Manet korai halála (51 éves korában) és Victorine hosszú élete (83 év) között. Ha szexuális kapcsolat lett volna közöttük, akkor Victorine-nak is meg kellett volna kapnia az akkor még gyógyíthatatlan nemi betegséget. Ha mégis igaz a szexuális kapcsolat ténye, ez csak úgy képzelhető el, ahogy Toulouse-Lautrec és Suzanne Valadon esetében: Lautrec azután kapta meg a fertőzést, hogy véget ért modelljével a viszonya. Ha így történt, akkor érzéki kapcsolatuk nem tarthatott a festő-modell viszony 11 évén át (1862-től 1873-ig), korábban kellett véget érnie.
Elképzelhető, hogy Victorine vette rá Manet-t, hogy meztelenül fesse őt. Victorine személyisége nyomta rá bélyegét mindkét festményre. A független, öntörvényű és rendkívül ambíciózus lány tette a Reggeli a szabadban és az Olympia című képeken látható meztelenséget égbekiáltóvá.
A művészetpszichológiai és kreativitás-kutatások eredményei szerint, amikor a múzsa a mester alkotótársává válik, akkor a kreatív erő megsokszorozódhat. A diádikus kreativitás e szép példája Manet és Meurent esetében e két különleges hatású képben öltött testet.
Nem tudjuk, mi történt kettejük között pontosan a két „meztelen” kép megfestése után. Azt sem, hogyan hatott kapcsolatukra az alkotások körül kialakult hatalmas botrány. Nagy a valószínűsége annak, hogy Manet a lányt vádolta a botrány miatt, amikor még nem érzékelte annak előnyeit. A közöttük lévő feszültség egy bizonyos pontján Victorine egyszer csak eltűnt, és hat évre kilépett Manet életéből. Egyes információk szerint beleszeretett egy fiatal amerikai férfiba, és áthajózott az Egyesült Államokba. A szerelem néhány évig tartott. Amint véget ért, a nő visszatért Franciaországba. Felkereste Manet-t, és újra modellt ült neki. De ekkor már a „torreádornő” nem tekintette „bikájának” a festőt, sőt a modell-szerepből is kinőtt: elkezdett maga is festeni.
Édouard Manet: Victorine Meurent portréja, 1862
A sors furcsa fintora, hogy az 1876-os párizsi Szalon bírálóbizottsága nem fogadta el a Manet által benyújtott két képet, A művész és A fehérnemű című alkotásokat, elfogadta viszont Victorine Meurent egy önarcképét. Ez a döntés nagy elégtétel lehetett a múzsa számára. Victorine Manet két leghíresebb festménye létrehozásában a mester szinte egyenrangú alkotó társa volt, de a művek dicsőségéből számára csak a prostituált minősítés jutott. Mindenki felismerte őt a vásznakon, és az Olympia címszereplőjeként soha nem tudta lemosni magáról a rossz lány stigmáját. Ráadásul Manet valószínűleg őt tette a botrányokért felelőssé. Ez az elégtétel azonban nem mentette őt meg a független nőkre jellemző folyamatos pénzzavartól. Ezért sem meglepő, hogy Manet halála évében az özvegy, Suzanne levelet kapott Victorine-től.
„Bizonyára tudja, asszonyom, hogy én álltam modellt Édouard Manet képei jó részéhez, így az Olympiához, fő művéhez is. Manet úr igen kedves volt hozzám, s gyakran említette, hogy ha eladja képeit, pénzjutalomban részesít. Én akkor roppant fiatal voltam még, nem törődtem semmivel. Amerikába utaztam. Amikor hazaérkeztem, Manet úr, aki festményeinek jó részét eladta Faure úrnak, azt mondta, hogy ebből az összegből nekem is jár valami. Hálásan megköszöntem, de elhárítottam, mondván, hogy amikor nem tudok már modellt ülni, emlékeztetni fogom ígéretére. Ez az idő jóval előbb érkezett el, mintsem gondoltam volna. Amikor utolsó ízben találkoztam Manet úrral, megígérte, hogy segítségemre lesz, és beszervez jegyszedőnek egy színházba. Hozzátette, hogy óvadékról maga gondoskodik…”
Nem tudjuk, kapott-e segítséget Victorine Manet özvegyétől vagy sem, de az utóbbi a valószínűbb. Victorine Meurent 1885-ben állított ki utoljára a Szalonban. Rajzait az utcán, illetve montmartre-i kocsmák vendégeinek árulta, vagy majmot táncoltatott a Pigalle kávéházai előtt. Majd inni kezdett. Gúnynevet kapott; Kullancsnak hívták a művészvilágban. Perruchot a Toulouse-Lautrec életéről szóló könyvében leírta, hogy Lautrec többször meglátogatta és édességet vitt neki. 1903-ban tagja lett a Francia Művészek Társaságának. 1906-ban Párizsból Colombes-be költözött, ahol egy hölggyel, Marie Dufour-ral költözött össze. Vele maradt élete végéig. Marie Dufour halála után a házat felszámolták, s így életműve odaveszett. Egyetlen műve maradt fenn, Virágvasárnap címmel, amelyet 2004-ben fedeztek fel. Jelenleg a colombes-i Történeti Múzeumban található.
Victorine Meurent: Virágvasárnap
Victorine Meurent különös alakja több szépirodalmi és filmművészeti alkotás ihletője lett. Az ír George Moore beemelte Victorine-t félig fiktív, félig valóságos önéletrajzi írásába, Halott életem emlékiratai címmel (1906), ahol Victorine középkorú nő, s leszbikus kapcsolatban él egy kurtizánnal. Főhőse lett Debra Finerman regényének, Victorine kisasszony címmel (2007), valamint V. R. Main regényének, Egy ruha nélküli nő címmel (2008). A Manet női című filmben (1998) szerepét Shelley Phillips alakítja. Alakja feltűnik Christopher Moore Sacré Bleu című regényében (2012) is.
Victorine Meurent és Édouard Manet kapcsolata, és a fiatal feltörekvő munkáslány élete a feministák szerint jól tükrözi a férfiak által elnyomott nők tizenkilencedik századi sorsát.
A Victor Hugo-i romantikus felfogás szerint az ember képes megváltozni és megváltoztatható, az Emile Zola-i naturalista felfogás szerint minden eleve elrendeltetett. Ugyanolyanként halunk meg, amilyennek születtünk. Victorine Meurent sorsa vajon melyik felfogást igazolja? A munkáslányból a Francia Művészek Társaságának tagja lett ugyan, de életműve elveszett, kora és az utókor számára az maradt, aki igazán soha nem volt: Manet meztelen képein egy “prostituált”.
Irodalom
Lipton, Eunice: Alias Olympia: A Woman’s Search for Manet’s Notorious Model and Her Own Desire. Charles Scribner’s Sons, Inc., 1992.
Néret, Gilles: Edouard Manet, az első modern festő. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2005.
Pennington, Meli: Painted Ladies: Victorine Meurent, Manet’s Modern Muse. September 9, 2014. http://wildbeautyworld.com/2014/09/09/painted-ladies-victorine-meurent-manets-modern-muse/
Perruchot, Henri: Manet élete. Corvina Kiadó, Budapest, 1959.
Perruchot, Henri: Toulouse-Lautrec élete. Gondolat Kiadó, 1971.
Szabadi Judit: Manet. „A modern élet heroizmusa”. Új Művészet Könyvkiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 1995.
The naked truth. Guardian, 3 October, 2008.
Torrance, Paul E.: Dyadic interaction in creative thinking and problem solving. Paper presented at the annual meeting of the American Educational Research Association, NewOrleans, Louisiana, February 1973.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: