René Magritte: A lehetetlen megkísértése, 1928
Sokáig élt nőtlenül Kypros királya Pygmalion, amikor egyszer hófehér elefántcsontból csodálatosan szép szobrot faragott ki a vésőjével. Maga számára is váratlan meglepetés volt, amikor a világ legszebb nőalakja került ki a kezei közül. A szobor alkotója szerelemre gyulladt a saját alkotása iránt. A nőszobor, Galatea, a szerelmes festő érzelmeinek hatására megelevenedett.
Ez a mitológiai történet – sajátos hangulatban és értelmezési keretben – újjászületett René Magritte (1898-1967) „A lehetetlen megkísértése” (1928) című festményén. A képen egy öltönyös férfi, a festő, az eredeti történet szerint a „szobrász”, szobrot fest, egy meztelen nő szobrát. A szobor még nincs teljesen készen. A jelenet megörökítésének pillanatában a festő éppen a nő bal karját festi. Magritte, aki előszeretettel improvizált nem odaillő címeket is festményeinél, ezúttal pontosan fogalmaz. Valóban több lehetetlen látható itt: lehetetlen szobrot festeni, és lehetetlen mitológiai csodát a festészet eszközeivel rekonstruálni. De a mindenre elszánt festő mégis megpróbálja, azaz „megkísérti a lehetetlent”, varázslatot hajt végre. Míg Pygmalionnak isteni segítségre volt szüksége, a művésznek mindez pusztán képzelőerejével és a lehetetlenbe vetett hitével sikerült.
Az élettörténeti adatok ismerete meggyőz bennünket arról, hogy nem szemfényvesztésről van szó. A húszas évek közepétől, amikor Chirico, majd Duchamp, Ernst és Picabia hatására lezárja kubista korszakát és kialakítja szürrealista, pontosabban mágikus realista stílusát, Magritte következetesen olyan motívumokkal látja el képeit (e motívumok egy része élete végéig része marad művészetének), amelyek édesanyjához, Réginához kapcsolódnak; más szavakkal, képeinek egy részét az édesanyjával összefüggő traumatikus élmény motiválja.
Az anyjával összefüggő tragikus eseményről, amelynek festői feldolgozására utalnak a fenti példák, Magritte nem szívesen beszélt. Sőt, többször is kihangsúlyozta írásaiban és nyilatkozataiban, hogy „gyűlölöm a múltamat és mások múltját”. Talán ezért is utasította el a pszichoanalízist, mint módszert, és a nagyon is konkrétan felajánlott analitikus kezelést. Barátja, Louis Scutenaire szürrealista festő nyomozta ki egy újsághír alapján: 1912. február 24-én a festő anyja a Sambre folyóba ugrott, s amikor holttestét kifogták, arcát hálóinge (lepel) takarta. Magritte ekkor 13 éves volt.
René Magritte: A fenyegetett gyilkos, 1926
Személytelen távolságtartás jellemzi a festő anyja halálára való visszaemlékezését: „Elhagyta legkisebb gyermekének szobáját, s a gyermek éjféltájt észrevette, hogy egyedül maradt. Riasztotta a családot. Az apa és a fiúk hasztalan kutatták át a házat, amikor valaki észrevette, hogy az ajtótól lábnyomok vezetnek a hídhoz. Az asszony itt vetette magát a vízbe, s mire megtalálták, fejét beborította hálóinge. Soha nem tudták meg, vajon ő fedte el arcát a félelmetes halál előtt, vagy az áramlás vonta be a lepellel.”
René Magritte: A lovagló nő, 1922
A legtöbb kép, amely az anya elvesztésére vezethető vissza, ugyanabban az évben, 1928-ban készült, mint „A lehetetlen megkísértése”. Az egyik motívum a lepel, amely a képen látható figurák fejét takarja el („Középponti történet”, „Az élet fölfedezése”, „Szerelmesek”, „Szimmetrikus ravaszság”). A lepel megjelenik azon az akt-ábrázoláson is, ahol a fej hiányzik („Éjszakai életkép”), vagy egy halott fej helyettesíti az élőt („A kontár”). Máshol halott emberi test lebeg a folyó közelében sétáló keménykalapos férfi mögött („Egy magányos sétáló álmodozásai”). „Az emlékezet” és a „Mélyvizek” című festményeken a halott anya arca látható. A „Filozófia a budoárban” című kép központi témája egy szekrénybe akasztott hálóing. A hálóingen egy női test idomai türemkednek ki. A festő kalapos önábrázolásai is anyjához kapcsolódnak: anyja kalapkészítő volt. A kalapos képek nagy részén maga a festő látható (egész életében kalapot hordott). Mintha „kalapból húzták volna elő”. Vagy, ahogy ő fogalmaz: „Nekem is van egy keménykalapom; nem vágyom különösebben arra, hogy kitűnjek a tömegből”.
A pszichiáter elemző szerint „A fenyegetett gyilkos” című festmény (1926) réteges kompozíciójában a festő anyja elvesztésének története elevenedik meg: a kép középpontjában egy női holttest nyúlik el egy kereveten, lepellel a nyakában, a halott körül kalapos és hajadonfőtt férfiak, az egyik kalapos kezében bunkó, a másik kezében halászháló.
„A lehetetlen megkísértése” című képen Magritte önmagát ábrázolja, amint életre kelt egy nőt. A gyermekkori trauma fényében arra lehet következtetni, hogy a festő a képen valóban megkísérli a lehetetlent: halott anyja feltámasztását. A festmény mélyebb értelmezését nehezíti az a körülmény, hogy a meztelen nőt feleségéről, Georgette Bergerről mintázta.
René Magritte: Szerelmesek, 1928
Három nő volt Magritte életében: Régina, az anya, egy gyermekkori kislány játszótárs, és felesége, Georgette. Emlékeiben a kislány a halállal és a festőművész mágikus hatalmával kapcsolódik össze: „Gyermekkoromban szívesen játszottam egy kislánnyal a vidéki városka elhagyatott temetőjében. Sikerült a föld alatti kripták súlyos vasajtaját fölemelnünk, leereszkedtünk, majd ismét előjöttünk a fényre, s akkor megláttunk egy festőművészt, aki a fővárosból érkezett s a temető sétányát festette: a látvány igencsak festői volt a lehullott falevelekkel borított, omladozó kőoszlopokkal. A festőművészetet akkoriban szinte mágikus tevékenységnek tartottam, s a festőt valami felsőbbrendű hatalommal felruházott lénynek (1938).”
A kubista korszakát „gyönyörfestészetnek” nevező Magritte végleges stílusa kialakítása előtt mámoros állapotban festett. Bevallása szerint ezt a korszakát a „temetőbeli lány” ihlette, aki feltűnik a „Lovagló nő” című kép (1922) jobb oldalán, amint sokatmondó pillantást vált a lovagló hölggyel. Talán éppen ezzel a festménnyel búcsúzott gyermekkorától, a gyermekkorát jelképező kislánytól. Ugyanebben az évben vette feleségül Georgette-et.
Georgette és René Magritte
Közvetlenül anyja, Régina halála után toppant be Georgette először Magritte életébe. Charleroi-ban, ahol akkoriban a festő családja lakott, minden évben vásár törte meg a vidéki kisváros egyhangúságát, mint ahogy 1913-ban is. A mutatványosbódék között körhintát állítottak fel falovakkal. A fiúk kiválaszthatták azt a lányt, aki tetszett nekik, és meghívhatták körhintázni. A fiú és a lány fölült két egymás melletti lóra, majd a megtett kör után kéz a kézben sétáltak egy Limonaire-orgona zenéjére. Magritte egy nála két évvel fiatalabb lányt hívott meg egy falovas körre. A lányt Georgette-nek hívták. S bár mindkét fiatal erős vonzódást érzett a másik iránt, a körhinta-élménynek hosszú ideig nem lett folytatása. Abban is közös volt a sorsuk, hogy Georgette anyja is meghalt. Nővérével, Léontine-nal nem tudták elfogadni mostohaanyjukat, ezért Charleroi-ból Brüsszelbe költöztek. Egy művészeti és kézimunka-szövetkezetben sikerült munkát találniuk. Míg Léontine hamar férjhez ment, Georgette 1920-ig egyedül élt, amíg egy különös véletlen újra össze nem hozta Magritte-tal. Magritte éppen akkor sétált egy muzsikus-festő barátjával a füvészkertben, amikor Georgette. Újra találkoztak, de többé nem vétették el egymást szem elől, majd két évre rá össze is házasodtak. Ettől kezdve Georgette lett élete végéig Magritte egyetlen modellje, múzsája, szerelme.
Georgette azonban valószínűleg sokkal több volt, mint modell. Erős művészeti érdeklődése volt. Magritte sajátos szürrealista stílusának kifejlődésében Georgette-nek is szerepe volt. Házasságkötésük évében jutott a látható világgal kapcsolatos nagy hatású, legihletőbb felfedezésére, Giorgio de Chirico A szerelem dala című művén (1914) keresztül. Ekkor festette A fények birodalmát. Ekkor talált rá Max Ernst kollázstechnikájára, és ekkor kerekedett fel, hogy feleségével egy időre Párizsban telepedjen le. Amikor a második világháború után teljesen új korszakot kezd, a vidám színes képekből álló un. „Renoir-korszakot”, Georgette markáns nemtetszésének adott hangot. Lehet, hogy ez önmagában nem lett volna elég: de a közönségnek is a régi Magritte kellett. Így a mester hamarosan visszatért régi, jól bevált „hangjához”. „Boldog az, aki elárulja saját meggyőződését egy nő szerelméért”, írta, és ha ez a mondat rá is érvényes volt – véleményem szerint igen – akkor Georgette erős hatásában, bizonyos értelemben alkotó társként való közreműködésében nem kételkedhetünk.
Giorgio de Chirico: A szerelem dala, 1914
Minden szakmai rendezvényre együtt mentek. Együtt vettek részt a szürrealisták ülésein is. Az egyik ilyen ülésre Paul Eluard-ral taxin mentek, hogy el ne késsenek. Georgette nyakában kis arany kereszt volt. Eluard kérte őt, rejtse el, nehogy André Breton, a szürrealisták vezetője, a „Pápa”, összevonja szemöldökét, annyira nem szerette a vallási jelképeket. Georgette erre nem volt hajlandó. Breton meg is jegyezte, hogy „rossz ízlésre vall vallásos jelvényeket hordani”. Az asszony nem hagyta szó nélkül, heves vita, sőt botrány kerekedett, amely Magritte-ot arra késztette, hogy feleségével távol maradjon az ülésektől. Ahogy elsimult a botrány, helyreállt a béke, és az üléseken újra megjelent a házaspár, Georgette nyakán az arany kereszttel.
Magritte igazi kispolgár volt, aki ellenállt a divat minden kísértésének, amolyan „anti-dandy”. Középtermetű „hivatalnok”, akit mintha skatulyából húztak volna elő. Otthonában porcelánok voltak a vitrinben, nippek a kandallón. Még műterme sincs, az ebédlőben fest. Indulatait elfojtja, emiatt folyton fájdalmat érez a fejében, az izmaiban, a májában. A fájdalom néha görcsös jellegűvé válik. Olyan pillanatai is voltak, amikor nem érezte a testét. Az elfojtott indulatok néha alig megfejthetően, nem odaillő helyzetben törtek ki belőle. José Vovelle szerint a „Madarat evő fiatal lány”, avagy „A gyönyör” című festmény (1927) úgy született, hogy Georgette csokoládémadarat evett, s ez a festőből heves indulatokat váltott ki. Az indulatok vezérelték arra, hogy rávetítse azokat Georgette-re. A női kegyetlenség így egy igazinak látszó madár megevésében ölt testet Magritte vásznán.
Georgette jelenlétére utal Magritte képein a számos alkalommal megjelenő kuglifigurák története is. Egy békés este Georgette kötögetett, míg férje elmerülten tanulmányozta a szobában található asztal esztergált lábait. Feltűnt neki az asztallábak emberi alakzatokra emlékeztető formája. Később sűrűn teleírt kottalapokból kivágta ezeket az alakzatokat, és legkülönbözőbb tematikájú képein használta fel.
Paul Simon amerikai popénekes 1983-ban sikeres balladát írt róluk „Georgette és René Magritte kutyájukkal a háború után” címmel.
Magritte vásznán, a Pygmalion-képen Georgette meztelen alakja kétféle jelentést hordoz. A halott anya Georgette-ben reinkarnálódik; feleségén keresztül visszakapja őt. A festő, aki egy másik festményén, „A megtalálhatatlan asszony” címűn (1927-1928) Georgette-et elérhetetlenként ábrázolja, ezen a festményen megteremti maga számára szerelmét. Ady szavaival: „Általam vagy, mert meg én láttalak”.
René Magritte: Filozófia a budoárban, 1947
A Pygmalion-történetben a férfi konstruálja meg a nőt olyanná, hogy bele tudjon szeretni. A valóságban azonban, számos bizonyíték van erre, Georgette Berger legalább annyira konstruálta meg Magritte-ot, amennyire Magritte őt.
Mit kíván a legerősebben, tette fel Magritte barátaival együtt a kérdést, hogy azon nyomban meg is válaszolja azt: „Kívánom az eleven szerelmet, a lehetetlent és az illúziót”. Hiteles, őszinte, pontos válasz. „A lehetetlen megkísértése” című kép pedig ugyanerre a kérdésre a festészet eszközeivel formált vizuális válasznak tekinthető.
Irodalom
Meuris, Jacques: René Magritte 1898-1967. Benedikt Taschen Verlag, Köln, 1992.
Pierre, José: Magritte. Corvina Kiadó, Budapest, 1993.
Román József: René Magritte. Corvina Kiadó, Budapest, 1981.
Túry Ferenc: Festészet és örökkévalóság: Az idő Magritte művészetében. Lege Artis Medicinae 2010; (5), 346-348.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: