Dorothea Tanning: Születésnap, 1942
Dorothea Tanning (1910-2012) Születésnap című képéről (1942) a nézőnek az jut az eszébe, hogy egy nő kétszer születik meg. Másodszor akkor, amikor megtalálja a férfit. A szép fiatal harminckét éves asszony büszke, öntudatos arca azt sugallja, hogy köszöni, jól van, megáll a lábán, számára a férfi nem arra való, hogy támaszt nyújtson vagy megvédje őt, esetleg általa teljes értékűnek érezze magát. A férfi egyenrangú partner, szövetséges, akivel szívesen van együtt, mert együtt jobb, mint egyedül. Ha közelebbről megvizsgáljuk a kép egészét, zavarba ejtő jelenettel találkozunk. Az olajfestmény bal alsó sarkától a jobb felső sarokig perspektivikusan kitáruló szobasort látunk. A lakás csupasz, egyetlen bútor sem ötlik szembe. Az üresség maga a bizonytalanság, amelyet tovább fokoznak a szoknyáról lecsüngő szúrós gyökerek vagy algák kötegei. A bizonytalanság érzetével éles ellentétben áll a kép hősnőjének magabiztos arca, kitárulkozó meztelen kebleivel. Egy meredt szemekkel rosszindulatúan bámuló madárszörny néz velünk szembe, azt az érzést keltve, hogy bármikor bármi megtörténhet. A „bármi” meg is történt egy találkozás keretében.
Abban az évben, amikor Dorothea a Születésnapot festette, Max Ernst szürrealista festő (1891-1976) ezeket a költői sorokat írta (egyes szám harmadik személyben) a naplójába: „Rendkívül szerencsés találkozás Dorothea Tanninggal. Együtt töltik a nyarat és az őszt Arizonában, egy szerény vendégfogadóban, amelyet barátjuk ajánl. A klíma kiváló, a hely csodálatos, az árak mérsékeltek, a tulajdonosok is felettébb érdekes emberek. A ranch pompás helyen fekszik, egy zuhatag partján, amely a San Francisco Mountainsből kanyarog a völgyön keresztül, hogy azután belevesszen a forró déli sivatag homokjába. Ami itt a legszembetűnőbb, a színek burjánzása: élénk okkervörösek, a föld és a sziklák színe, a „hóhullajtó” óriásfák finom zöldje, a ciprusok gyengéd kékje…”
Dorothea Tanning: Eine Kleine Nachtmusik, 1943
A Születésnap két férfi között született. Amikor elkezdte festeni, Dorothea már különvált első férjétől, Homer Shannon írótól, akihez nyolc éves „se veled, se nélküled” kapcsolat fűzte. Házasságuk azonban fél évnél nem tartott tovább. Még nem fejezte be a képet, amikor megjelent műtermében Max Ernst, aki küldetést teljesített: felesége Peggy Guggenheim műgyűjtő, művészeti menedzser azt találta ki, hogy kiállítást rendez amerikai festőnők műveiből. A jelentkező mintegy harmincegy festőnő műveinek válogatását férjére bízta. Patrick Waldberg megfogalmazása szerint a vállalkozás „casanova-i fordulatot” vett. Ugyanis a festőnők között egy rendkívüli szépségű és tehetségű harminckét éves elvált asszony is szerepelt, Dorothea. Amikor Ernst meglátogatta, a műterem előterében állt a Születésnap, amelynek befejezése és címadása maradt hátra. A férfi ránézett, és rögtön megtalálta a megfelelő címet.
Dorothea Tanning: Végjáték, 1944
A zsűrizést végző mester nemcsak ezt a képet vette észre. Egy olyan festményt is, amelyen sakktábla látható. Felcsillant a szeme, mivel Marcel Duchamp-hoz hasonlóan ő is szenvedélyes sakkjátékos volt. A festést sakkjátékokkal váltogatta. Ezért mindig tartogatott maga körül sakkpartnereket, akik művészetének csodálói közül kerültek ki, de Duchamp is gyakran megfordult nála egy-egy parti kedvéért, vagy azért, hogy aktuális feleségének udvaroljon. Legnagyobb meglepetésére és csodák csodájára Dorothea is szeretett sakkozni. Azonnal lejátszottak egy sakkpartit. A két embert egy festmény, a Születésnap és a sakk indította el egymás felé Dorothea szépsége és Ernst férfiúi vonzereje mellett. A sakk és a festmények Ernst élete végéig összekötötték őket. 1945 januárjában például részt vettek egy sakkversenyen, ahol egy sakkmester, George Koltanowski „vakon” játszott velük. Mindketten elvesztették a partit. A versenyről fénykép is készült.
Még azon a nyáron Long Islandban, a Great River partján, a strandokkal szemben találtak egy vén házat, teli titkos rejtekhelyekkel. De egy baja volt a vidéknek: nem találtak sakk-készletet. Ezért Ernst különleges sakkfigurákat tervezett és elkészíttette a környékbeli asztalossal. Baráti társaságuknak annyira megtetszett a sakk-készlet, hogy hamarosan mindenki megtervezte a saját sakk-bábuit. Sőt, Julien Lévy műkereskedő külön kiállítást is rendezett a bábukból. Ezzel Max Ernst új alkotói periódusa is elkezdődött: a festő szobrokkal enyelgett Dorotheával, szerelmével. Több szobra kettejük társaságában lett fényképeken megörökítve. Egyik elemzője szerint szemben képeivel, amelyek erős szorongást tükröznek, Ernst szobrait nem a szorongás, hanem a humor, a jókedv, a gyermeki pajkosság vezérli. E szerelmes időszakban Ernst egyik gyakori vendége, Charles Duits így jellemzi őt: „…Holdfényű haján a szellemek lehelete érzik. Arca kerek és egészséges, mint egy fiatal lányé, az ember azt hihetné, rózsalevélből gyúrták. Orra meghökkentő, a papagájra emlékeztet, kettévágja gyémánt tekintetét, mosolya szelíd, álla könnyedén hátrahajló… Az a benyomásunk, mintha a művészet mellékfoglalkozása lenne. Soha nem érzed kötelességednek, hogy megcsodáld őket.”
Max Ernst: Kémiai nász, 1946-1947
Nagyon gyorsan peregnek fel az események. Ernst elválik Peggy Guggenheimtől, és abban az évben, amikor közös házuk Sedonában elkészül (1946), feleségül veszi Dorotheát. Naplójában tömören, lényegre törően fogalmaz: „Dorothea Tanninggal Arizonában. Sedonában megvásárolnak egy darabka földet, hogy házat építsenek a dombtetőn. Mivel az időjárás kedvezőtlen, a ház csak 1946-ban készül el… Ugyanebben az esztendőben kettős házasságkötés Kaliforniában, Beverly Hills-ben: Max Ernst ugyanakkor veszi feleségül Dorotheát, amikor Man Ray Juliette Brownert. Esküvői ebéd Arensbergnél, akinek világhírű gyűjteményében található Marcel Duchamp képe, a Lépcsőn lemenő akt. Man Ray barátsága életük és művészetük színvonalas megörökítésének lett záloga.
Ernst friss házasként festette meg leghíresebb alkimista festményét, a Kémiai nászt (1947-1948), amely – túl az alkímia iránti beható érdeklődéséből fakadó mondandón – kettejük különleges „kémiai találkozásának” kifejeződését is jelentheti. Dorothea festői tevékenysége is új lendületet kap, művészete elmélyül, vásznain „felélednek egy zordan nevelt gyermeklány titkai”. Ernst jelenléte arra ösztönzi, hogy újragondolja addigi életét.
Max Ernst és Dorothea Tanning, 1948
Mit kellett átgondolnia Dorotheának? Önéletrajzában a szülői otthont „egy helynek” nevezi, „ahol a díványon ült és arra várt, hogy felnőjön.” Ebből az egyszerű mondatból erős elvágyódás olvasható ki. Már gyermekként minden alkalmat megragad arra, hogy rajzoljon. Tizenöt éves korában készül első festménye, amely egy meztelen lányt ábrázol, hajában falevelekkel. Ettől kezdve képein elsősorban nőalakok jelennek meg álomszerű környezetben. Amint lehet, elhagyja jómódban élő középosztályos családját, a szülői házat. Érettségit követően Chicagóban, majd New Yorkban él. Könyvtárosként, könyvillusztrátorként, hostess-ként dolgozik. A chicagói világkiállításon egy show-műsorban marionett-figurákat mozgat. Huszonnégy éves korában rendezi első kiállítását: vízfestményeket állít ki egy könyvesboltban. Két évvel később, 1936 decemberében a New Yorki Modern Múzeumban a fantasztikus művészet, a dada és a szürrealizmus monumentális kiállításán ráébred arra, hogy a szürrealizmust neki találták ki. Ettől kezdve tudatosan építi festői karrierjét. 1937-ben a The Coast című havi magazinba küld rajzokat. 1939-ben Párizsba utazik, hogy közelebbről is megismerkedjen a szürrealizmussal, a szürrealista mozgalommal. Már ekkor nagy csodálója lesz Max Ernst-nek. Párizsból Stockholmba utazik, hogy meglátogassa az ott élő rokonokat, és portrékat fessen róluk. A negyvenes évek elején alakítja ki azt a festői stílust, amely lenyűgözi a műtermébe látogató Ernst-et. Dorotheánál kézzelfogható a művészet gátlásoktól felszabadító jellege a függetlenségi törekvéseinek szolgálatában. Bár soha nem tervezte, hogy gyermeket szüljön, 1947-ben megfesti az Anyaság című képét, amely hűen árulkodik arról, hogy megfordult a fejében a gyermekáldás gondolata. Hogy végül is miért nem lett gyermeke, arról semmi biztosat nem lehet tudni.
Max Ernst, Dorothea Tanning: Sakkjátszma, 1948
De van mit átgondolnia Max Ernst-nek is. Az örök vándor, a nyughatatlan művész és csapodár férfi nőkhöz való viszonya a Dorotheával való találkozásáig kaotikus és ambivalens volt. Ebben a sokszereplős folyamatban voltak olyan pillanatok, amelyekre Ernst valószínűleg nem szívesen emlékezett vissza. Ilyen volt szerelmi kapcsolata Leonora Carringtonnal (1917-2011), aki végigasszisztálva Ernst letartóztatásait és a milles-i táborban töltött fogságát, pszichotikussá vált, és hosszas pszichiátriai kezelésre lett szüksége. De a később Mexikóban komoly festészeti karriert kiépítő asszonynak ebben a nehéz periódusában az időközben Paul Éluard közbenjárására kiszabadult férfi semmilyen támaszt nem nyújtott. Ernst három házassága ellenére képtelen volt tartós érzelmi elköteleződésre. Peggy Guggenheimmel való házasságának körülményei pedig arra utalnak, hogy a jómódban élő műgyűjtő asszony pártfogása egy idegen országban kifejezetten jól jött Ernstnek; e frigyet nyugodtan tekinthetjük érdekházasságnak is. Ernsttől nem állt távol a „művészi parazitizmus”. Amikor naplójában erről ír, Marcel Duchamp-ra hivatkozik: „Marcel Duchamp, aki krónikus pénzzavara ellenére zseniális módszert dolgozott ki, hogy megkerülje az akadályokat. Egyik legelképesztőbb formulája csak kevéssé ismert: „szeretném a parazitizmust a képzőművészet egyik műfajává avatni.” Céljaira Bill Copley-t használta fel, aki nevelőapjától csinos vagyonkát örökölt. Copley úgy döntött, megszabadul vagyonától, és tanácsért Duchamp-hoz fordult. Duchamp művészi parazitizmusa talajra talált: ekkor nyitotta meg, Duchamp tanácsára, galériáját Beverly Hills-ben, kiállításait eladhatatlan műveknek szentelve”.
De Dorotheával való találkozása hatására az ötvenegy éves Max Ernst előtt új érzelmi és művészi távlatok nyíltak. Dorothea mellett nem volt szüksége újabb kalandokra, újabb nőkre és újabb házasságokra. Ahogy egyik elemzője megjegyezte, festményeiből eltűntek a komor, fenyegető jelek, bölcs, derűs iróniának adva át a helyet. A derű persze nemcsak negyedik feleségének, egyetlen jól sikerült házasságának szólt, hanem a háború, a fasizmus előretörése végének is.
Dorothea Tanning: Anyaság, 1946-1947
Ennek a művész-házaspárnak az élete, egymásra tett hatása, megőrizve mindkettejük individuális sajátságait, szinte egyedülálló a művészet történetében. Frida Kahlo és Diego Rivera kapcsolata a kettejük között kialakult interperszonális addikció miatt egészen más természetű volt. Ernst és Dorothea házassága jó példája annak a kapcsolati modellnek, amely a jó kapcsolat egyik fő ismérveként annak jelentőségét hangsúlyozza, hogy milyen arcot hív elő a két emberből a másik. Dorothea Tanning és Max Ernst „arca” (imázsa, vagyis személyisége és művészete) nemcsak fényképek, hanem levelek, naplók, vallomások és nyilatkozatok által dokumentált módon megtekinthető (bővebben erről lásd Dorothea Tanning weboldalát: http://www.dorotheatanning.org/life-and-work/).
1948. november 12-én Dorothea ezt a levelet küldte barátainak: „Kedves Barátaim! El sem képzelnétek, e pillanatban merre lehetünk Maxszal! A Colorado folyó partján üldögélünk, tábortűz mellett. Gumicsónakon ereszkedünk lefelé. 162 mérföld, tizenegy napra tervezzük utunkat. Heten vagyunk. Csodálatos! Sikerült felfedeznünk néhány indián romot és barlangot. Merőben más élmény ez, mint New Yorkban, Párizsban vagy akár Sedoniában!…”
Irodalom
Román József: Max Ernst. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
Schurian, Walter: Fantasztikus művészet. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2006.
Tanning, Dorothea: Between lives: An artist and her work. New York: W. W. Norton and Company, 2001.
Warlick ME: Max Ernst and Alchemy: A magician in search of myth. University of Texas Press, 2001.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: