Peter Paul Rubens: Rubens, felesége, Héléne Fourment, és fiúk, Frans, 1635 körül
A nagy barokk festő, Rubens, mintegy öt évvel halála előtt, lefestette feleségét, kisfiát és saját magát. A képnek – keresetlen egyszerűséggel – azt a címet adta, hogy Rubens, felesége, Héléne Fourment, és fiúk, Frans. A festmény tele van érzelemmel. Az anya, Héléne, aggódó szeretettel tekint fiára, aki ragaszkodó gyengédséggel tekint vissza anyjára, s föléjük magasodik a feleségére néző családfő. Csillogó szeme elárulja, hogy az asszony iránt szerelmes rajongást érez. Aki ismeri Rubens munkásságát, az tudja, hogy a rendkívül népszerű és felkapott festőnek kevés ideje és alkalma volt arra, hogy érzelmeit közvetlenül vigye a vászonra. De ötvenhárom éves korában, négy évvel a számára kedves első felesége, Isabella Brant halála után, köszvényes rohamoktól szenvedve megérezte, hogy okosan kell az idővel gazdálkodnia. 1630 márciusában tért vissza Flandriába másfél éves spanyolországi és angliai útjáról, melyek során diplomácia szolgálatot végzett Izabella királynő megrendelésére. Diplomáciai munkája egyben gyászmunkája is volt, s befejeztével úgy döntött, újra megnősül. Félévi londoni tartózkodás után csillapíthatatlan honvágya támadt. Isabella betegsége idején, és halálát követően példásan nevelte két fiát és lányát, s felelős apaként úgy érezte, nem hagyhatja őket magukra. Rubensnek, aki soha nem keverte össze a munkát és a magánéletet, elege lett a szolgálatból. I. Károly angol király egy gyémántokkal díszített karddal, melyet ajándékul a festőnek adott, lovaggá ütötte, és ez az ünnepélyes aktus lett „szabadulása órája”.
Mintegy nyolcezerre becsült levele közül az egyikben leírja, miért határozott a házasság mellett, és miért éppen a nála harminchét évvel fiatalabb Héléne-t választotta:
„Elhatároztam, hogy újból megnősülök, mert még nem voltam hajlandó a cölibátus önmegtartóztatására. Arra gondoltam, ha tiszta akar az ember maradni, élvezze hálaadó szívvel a megengedett gyönyöröket. Fiatal nőt vettem feleségül, aki tisztes polgári családból származik, habár mindenki arra próbált rávenni, hogy az udvari körökből válasszak feleséget. Én azonban féltem a nemesek természet adta erkölcstelenségétől, és gyarlóságaiktól, a gőgtől és hiúságtól, amelyek különösképpen a másik nemben mutatkoznak, és ezért egy olyan nőt választottam, aki nem pirul el, ha ecsettel kezemben pillant meg. Őszintén meg kell vallanom egyébként azt is, hogy nagyon nehezemre esett volna, ha kincset érő függetlenségemet egy öreg nő csókjaiért kellett volna felcserélnem”.
Peter Paul Rubens: A szalmakalapos hölgy, 1625 körül
Nemcsak fiatal volt Héléne – egyidős a festő nagyobbik fiával, – hanem a bíboros-infáns Fernando szerint „ő volt a legszebb nő Antwerpenben”, abban a városban, amely otthont adott Rubensnek. Az a megjegyzés pedig, mely szerint Héléne nem pirul el, ha ecsetet lát férje kezében, pontos utalás arra, hogy a házasság során Héléne készséges modellnek bizonyult. Vagyis egyáltalán nem pirult el férje vászna előtt, sőt ő ihlette Rubens életművének legszemélyesebb, legérzékibb és legmegindítóbb portréit.
„A festészet Homérosza” – Delacroix nevezte így -, bejáratos volt régi barátja, Daniel Fourment selyem- és kárpitkereskedő antwerpeni házába. Ez a ház arról volt nevezetes, hogy tizenegy szép leány nevelkedett benne, köztük Héléne, a legkisebb, akinek alakját már tíz éves korában megörökítette a mester, és Susanne, Héléne nővére, akit öt évvel az esküvő előtt Szalmakalapos hölgy címmel lefestett. Mindebből arra következtethetünk, hogy Rubens még felesége halála előtt érdeklődéssel figyelte a Fourment házban nővé érlelődő lányokat, sőt, a szalmakalapos Susanne bájos arcának megörökítése azt sugallja, nem azonnal döntött Héléne mellett.
Peter Paul Rubens: Bundácska, 1635-1639 között
Van olyan elemző, aki Héléne Fourment Rubens-szel kötött házasságát érdekházasságnak nevezi. E feltételezés alapját a korkülönbség mellett Héléne férje utáni tetemes öröksége szolgáltatta. Miután Rubens halála után (az asszony ekkor még csak huszonhat éves volt) Héléne elárvereztette a hagyatékban lévő rendkívül értékes képeket (kilenc Tiziano, öt Paolo Veronese, hat Tintoretto, és még sok más remekmű, bár egyes források szerint ezek a képek az eredeti festmények Rubens által készített, szintén értékes másolatai voltak), a rossz nyelvek szerint Héléne az ebből befolyt összegből folytatta a Rubens mellett már megszokott fényűző életmódját. Az árverezés azonban nem Héléne ötlete volt. Rubens rendelkezett így, és özvegye hűen követte a végrendeletben foglaltakat. Héléne második házassága Bergeyck gróffal is arra utalhat, hogy hamar túltette magát férje halálán. Megnehezíti a tisztánlátást az a körülmény, hogy Rubens feleségének érzelmi életéről semmilyen dokumentum nem áll rendelkezésre. Sem naplót nem írt, sem levelezést sem folytatott.
Azok a festmények azonban, melyeken Rubens hol szenvedélyesen, hol gyengéden, hol meghatottan vagy hálásan lefestette Héléne-t, az érdekházasság elmélete ellen szólnak. Rubens nem volt szemfényvesztő művész. Azt festette, amit látott, érzett, gondolt. Jó emberismerő volt, ezért is lehetett sikeres diplomata. Ha tíz évig élt volna egy szerelmet színlelő nő mellett, előbb-utóbb elment volna a kedve a házasságtól. De még halála előtt is tele volt pozitív érzelemmel Héléne iránt.
Peter Paul Rubens: Három grácia, 1635
A legvalószínűbb verzió szerint a meglepett fiatal lány még nem tudta viszonozni férje érzelmeit, amikor a szerelmes Rubens eljegyezte és feleségül vette Héléne-t. Szó sem lehetett arról, hogy ő csábította volna el a jómódú, idősödő festőt pusztán azért, hogy megalapozza vagyoni helyzetét. Később egyre jobban megszerette férjét – aki egyébként a kortársak leírása szerint jó megjelenésű, rendkívül jól kommunikáló, szeretetreméltó férfi volt -, és odaadó partnere lett. Erre enged következtetni többek között egy – intimitásával – zavarba ejtő festmény, amelynek Bundácska a címe. Ezen a képen Héléne meztelen testét félig takarja el a címadó prém. Tizianóhoz méltó tónusokkal emelte ki az asszony göndör haját, megkeményedett mellbimbóit és meztelen testét. Az asszony erotikus kisugárzása arra utal, hogy megvolt az összhang a két ember között. A magánélet a vásznon egyszerre folytatódott és tükröződött. Ez a kép lett Rubens kedvenc képe, amit haláláig megőrzött, majd feleségére hagyott, aki szintén megőrizte azt haláláig. Ezen kívül Rubens leveleiből az is kiderül, hogy Héléne jó intellektusú, nyitott nő volt, aki fokozatosan vált férje szellemi partnerévé is.
Szemben Rubens korábbi festési stratégiájával, kompozíciós módszerével, amelyben a tervezés, a pontosan kidolgozott vázlatok készítése alapozta meg a művet, a magánélet festői megörökítésében a rögtönzés, a spontaneitás vált uralkodóvá. Röntgenvizsgálat mutatta ki, hogy a Héléne Fourment-t ábrázoló festmények festékrétegek sokaságából bontakoztak ki, tehát többszöri átfestés, módosítás során alakultak a vásznon, míg el nem nyerték végső formájukat.
Rubens munkabírásáról és időbeosztásáról legendák keringtek. Unokaöccse, Philipp szerint minden reggel öt órakor kelt. Meghallgatta a hajnali misét, és ezután lázasan belevetette magát a munkába. Festés közben titkára klasszikus írásokat – Plutarchos, Seneca, Tacitus műveit – olvasott fel neki. Egy dán orvos levelében arról számolt be, hogy amikor belépett Rubens műtermébe, a mester éppen egy Tacitus-szöveget hallgatva festett, s a felolvasás szünetében levelet diktált. De egyáltalán nem zavartatva magát, barátságosan és érdeklődéssel szakított időt vendégére is, akivel élénk beszélgetést kezdett. Mértékletesen étkezett, csak néhány percre szakította meg a munkát dél körül, hogy egy falat kenyeret, sajtot egyen és egy pohár bort igyon. Késő délután, a munka végeztével egy órát lovagolt a közeli ligetekben, majd családja körében fogyasztotta el szerény vacsoráját. A festés mellett az örökmozgóval, a perpetuum mobilével kísérletezett, régebbi festők műveit tanulmányozta, és régiségeket gyűjtött.
Peter Paul Rubens: A szerelem kertje, 1633 körül
Hogy mennyire tisztában volt képességeivel, egyik levelének részlete is alátámasztja: „… természetes hajlamomnál fogva inkább vagyok alkalmas arra, hogy nagy műveket hozzak létre, semmint kis kuriozitásokat. Mindenki a képessége szerint. Az én tehetségem olyan, hogy még soha vállalkozás, lett légyen az méret vagy tárgyi sokféleség tekintetében bármily nagyarányú, bátorságomat meg nem haladta”.
Peter Paul Rubens: Önarckép, 1638-1639
Feszes időbeosztása első felesége, Isabella megbetegedésével fokozatosan fellazult. A teljesítmény-központú, fegyelmezett mester egyre többet foglalkozott házi problémákkal, a háztartás gondjaival és fejlődő gyermekei neveltetésével. Ez a hangsúlyeltolódás Héléne Fourment idejében még nagyobb lett, olyannyira, hogy házassága ötödik évében Rubens teljesen felhagyott a diplomáciával. Minden idejét a vidéki életnek szentelte. A vidéki élet pedig egyet jelentett a családdal. Nemcsak kompozíciós stratégiája, hanem festményeinek témája is átalakult. A vallásos témákat mitológiai és dionüszoszi témák váltották fel. Pályája kezdetén a drámai és erőszakos jelenetek, a harc és a nőrablás uralkodott festészetében. Életét a családi és érzéki szerelem festőjeként fejezte be. Héléne gömbölyded, gyöngyházfényű aktjaival népesítette be festményeit. Az „ő édes tizenhat évese” egyszer félénk őzsutaként, máskor kacér háremhölgyként jelent meg a vásznain. A képek alapján feltételezhető, hogy Héléne bármilyen szerepet képes volt eljátszani Rubens kedvéért. De ezek a szerepek egyáltalán nem voltak ellenére. Ez a „legendás gyereklány a középkorú férfi Lolita-álma volt”, akit – az álom megvalósulásaként – kényére-kedvére öltöztetett és vetkőztetett. Egyes elemzők Héléne „szexuális bátorságával” hozzák összefüggésbe e korszak legszebb, legintimebb képeit.
Hirtelen halála előtt – egy súlyos köszvényes roham végzett vele – még megfestette utolsó Önarcképét, feketében, fején tollas kalappal. Félig leereszkedett, fáradt szemhéja mögül életvidáman és elégedetten csillogó szem pillant a nézőre.
Irodalom
Halász Zoltán: A szenvedély arca. Corvina Kiadó, Budapest, 1968.
Jimenez, Jill Berk (ed.): Dictionary of Artists’ Models . Taylor and Francis, London, 2001.
Néret, Gillet: Peter Paul Rubens. A festészet Homérosza. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2005.
Rosenthal, Lisa: Gender, politics, allegory in the art of Rubens. Cambridge University Press, 2005.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: