Pablo Picasso: A síró nő, 1937
A síró nő című Pablo Picasso-festmény egy sorozat utolsó darabja. A sorozat valamennyi képének Dora Maar fotóművész és festő a modellje. A kép keletkezéstörténetének egyik fontos mozzanata a születési dátum: 1937. Ekkor festi meg Picasso a Guernica című monumentális képét a baszk település bombázásának emlékére. A Guernica nőalakjaihoz Dora ült modellt, és ő volt az, aki a nagyszabású festmény elkészülésének egyes állomásairól dokumentatív fotósorozatot készített. A Guernica befejezése után Picasso – a téma folytatásaként – újdonsült szeretőjét, Dorát modellként alkalmazva, a háborús szörnyűségek emberi következményeit egy nő elcsúfított és végletesen kétségbeesett arcán keresztül ábrázolta. De ahogy Picasso más híres képei (például az Avignoni kisasszonyok) esetében, a síró nő sorozat is tele van személyes motívummal.
Dora Maar fényképe
Picasso és Dora 1936-ben ismerkedtek meg egy kávéházban. Ekkoriban Picasso lelki válságban volt. Olga Koklovával való házasságát kudarcként élte meg. Kiderült számára, hogy egy világ választja el őket egymástól. Picassótól távol állt az Olgát határtalanul vonzó szalonok világa, a felső tízezer életformája. 1927-ben emiatt alakított ki szeretői kapcsolatot egy áruházi eladólánnyal, Marie-Thérese Walterral, akitől később lánya született. De a sokak szerint élete talán leghosszabb és legboldogabb kapcsolata sem tudta megakadályozni depresszív hangulatának kifejlődését, amelyre a harmincas évek közepén egyetlen hatékony gyógyírt talált, a költészetet. Szürrealista módszerrel készült automatikus írásai hangulatának hű tükrévé válnak. Egyik legjobb barátja, Paul Éluard költő mutatja be Picassónak a Deux-Magots kávéházban az ismeretlen, nagyon szép, koromfekete hajú fiatal nőt, Théodore Markovitch-ot, művésznevén Dora Maart.
Dora Maar: Assia, 1934
Dora anyja francia, apja horvát építész. Kamaszkorát Argentínában töltötte, jól tud spanyolul. Festőként kezdte művészi pályafutását, majd Man Ray segítségével fotóművész lett. Egy ideig a szürrealista Georges Bataille-jal élt, és szélsőbaloldali csoportokban tevékenykedett. Amikor Éluard bemutatja Picassónak, éppen azt a feladatot kapta, hogy készítsen fotósorozatot Picassóról.
Találkozásukkal Dora részéről addiktív szerelem veszi kezdetét, amely igazán soha nem talál a festőben viszonzásra. Ennek az addikciónak a megértéséhez Dora apja adhat kulcsot: a Szajna-parton egy szállodában élő férfi, akivel Dora hetente egyszer együtt ebédel, zsarnoki, a „kákán is csomót kereső” ember volt; Picasso hasonlított hozzá.
Pablo Picasso: A síró nő, 1937
Dora ambivalens érzéseket hívott elő környezetéből. Többen fukarnak és hiúnak tartották, aki szeret másokon uralkodni. Elismerték viszont rendkívüli vonzerejét és eszét. Hisztérikus személyisége drámai jelenetekben való aktív részvételre hajlamosítja: Picasso mellett erre bőven volt lehetőség. Picasso életében pedig éppen az volt a funkciója, hogy a Marie-Thérese-zel folytatott bensőséges viszony intellektuális és dramaturgiai kiegészítője legyen.
A síró nő mítosza ebből a találkozásból született. Picasso soha egy percig sem titkolta Dora előtt magánélete kuszaságát. Olga elköltözött tőle, amint a tudomására jutott, hogy Marie-Thérese kislányt szült neki, de nem válhattak el eltérő állampolgárságuk miatt. Marie-Thérese-ről és a kis Mayáról pedig következetesen azt nyilatkozta, soha semmiért nem hagyná el őket.
Eleinte az asszonyt nem zavarta ez a helyzet, mert bízott a férfira tett varázslatos hatása erejében. Valóban, Picasso a legteljesebb elégedettség hangján nyilatkozta Doráról, hogy vele mindenről, politikáról, filozófiáról, festészetről úgy lehetett beszélgetni, mint egy férfival. Ezen kívül – szemben a korábbi nőkkel, elsősorban Fernande Olivier-vel és Olga Koklovával , akiket bosszantott, sőt akik számára nehezen elviselhető volt, hogy Picasso szétroncsolja arcukat a festményein – Dorát ez egyáltalán nem zavarta. James Lord visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Dora csak azért tudta elviselni a csúnya képeket, mert az volt a véleménye róluk, hogy valamennyi kép hazugság. Picassót ábrázolják, nem őt. Biztosan nem véletlen, hogy „csúnya nő”-portrékból Doráról készült a legtöbb. Ennek nemcsak Dora toleranciája lehetett a magyarázata. Picasso – André Malraux szerint – többször is kijelentette, hogy Dorát csak sírva tudja látni, pontosabban, „Dora számomra egy síró nő”. Drámai jelenetek viszonylag hamar jelentkeztek közöttük. Dora mediterrán temperamentuma heves dührohamokban nyilvánult meg. Ilyenkor zokogott vagy üvöltözött. Picasso egyik életrajzírója a kölcsönös tettlegességet sem zárja ki veszekedéseikből, amelyek szadomazochista jelleget öltöttek. A rohamok ellenére Dora szemet hunyt szeretője Marie-Thérese-zel folytatott viszonya felett, sőt annak ellenére sem jutott egy percig sem eszébe a szakítás, hogy Picasso egyre több megnyilvánulását adta annak, Dorát nem tekinti hosszú távú partnerének.
Pablo Picasso: A síró nő, 1937
Picasso később erre így emlékszik vissza: „két szögesdrótba tekert test tépi-marcangolja egymást”. Thérese „maga az idill, a kedvesség, a harmónia és a béke, Dora pedig a tragédia, a gyötrelem, a háború”. Ebben a „háborús” légkörben a nő gyengeségeit kiismerő festő különös játékokat eszel ki Dora idegeinek felborzolására. Az egyik nyáron például cerkófmajmot vásárolt. Tudta, hogy Dora nem kedveli a majmokat, ráadásul féltékeny természete nehezen tűri a vetélytársakat Picasso körül, még akkor sem, ha állatokról van szó. Egy kifejezetten Dorának szóló szerepjáték keretében különleges figyelmet szentelt az állatnak, sőt heves szerelmi vallomásokat rögtönzött Dora szeme láttára. A fergeteges féltékenységi jelenetek és dührohamok természetesen nem maradtak el. Dorát talán csak az mentette meg a teljes idegösszeomlástól, hogy Picassónak tudomására jutott a hír, mely szerint egy európai uralkodó majomharapás miatt vesztette el életét…
Pablo Picasso: Guernica, 1937
Kegyetlen játékait Picasso egyszerre mindkét nővel, Dorával és Marie-Thérese-zel is folytatta. Egyik kedvenc jelenete az volt, amikor Dorának meghagyta, hogy Marie-Therese-nél elérhető telefonon. Amikor befejezi a vele való beszélgetést, és Marie-Thérese idegesen megkérdezi, ki volt az, Picasso szemrebbenés nélkül válaszol: az argentín nagykövet. Perverz szokása volt, hogy Marie-Thérese-nek is elküldeti a Dora által kiválasztott ruhákat, szoknyákat, blúzokat. Az egyik ilyen alkalommal Marie-Thérese feldúltan elrohan Picassóhoz, és amikor közlik vele, hogy nincs otthon, az asszony Dorához állít be, hogy tisztázza vele a helyzetet. Szemtanú hiányában nincs pontos információnk a jelenet részleteiről, de egy másik, aznap történt hiteles eset alapján el tudjuk képzelni. Amikor Marie-Thérese meglátogatja Picassót délután, a tabutémát elővéve megkérdezi szeretőjét, mikor veszi el feleségül, hiszen olyan régen ígérgeti. Picasso válasza közben Dora érkezik. Hallván, miről folyik eszmecsere, azonnal közbevág: „De Picasso, hiszen maga engem szeret”. Picassót nem rémiszti meg a színvallás kényszere, bátran közli Dorával, hogy tudnia kell, ő egyetlen nőt, Marie-Thérese-t szereti. E mondatból erőt merítve Marie-Thérese kizavarja Dorát a lakásból. Dora nem az a fajta, aki ilyenkor rögtön feladja. A két nő eszét vesztve ront egymásnak. A fizikai munkához szokott Marie-Thérese az erősebb; szabályosan kilöki Dorát az ajtón. S bár Dora, hazaérve, hatalmas lelki fájdalmában az ágyára dobja magát és éktelen sírásba kezd, mintha ezzel el is intézte volna a dolgot, másnap, a festő meghívására, Picassóval ebédel.
Dora Maar és Pablo Picasso fényképe
A nőkkel való kegyetlen játékok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Picasso agresszív természete köztudottá váljék. Az Olga Koklovával szembeni brutalitás megrázó dokumentumait unokája, Marina szolgáltatta nagyapjáról készült visszaemlékezés-kötetében. Valamennyi nőkapcsolata empirikus adalékot nyújt ahhoz az elhíresült mondatához, hogy „számomra csak kétféle nő létezik: istennő vagy lábtörlő”.
Picasso egy ízben megkérte barátját, Jean Cocteau-t, hogy fesse le Dorát. A kész képről dicsérő szavakat mondó Picasso Cocteau távozása után teljesen átfesti a képet. Eközben néha felkiált: „Isten vagyok! Isten vagyok!”
Dora lobbanékony természetét jellemzi a rubinköves, arany és achát foglalatban lévő gyűrű története. A gyűrűt Picasso vásárolta Dorának Lise Deharme francia nőírótól. Amikor Dora meglátta a gyűrűt Lise ujján, annyira megtetszett neki, hogy rábeszélte Picassót, ajánljon érte egy vízfestményt. A mindkét fél megelégedésére lezajlott tranzakció után egy-két évvel, amikor Picasso és Dora a Pont Neuf-ön sétált, a festő rátámadt Dorára, hogy miatta kellett megválnia egyik festményétől. Ekkor Dora azzal zárta le a vitát, hogy hirtelen lehúzta a gyűrűt, és elegánsan a Szajnába hajította. Később megbánta tettét, és napokon át lejárt a rakpartra egy ásóval, hogy a parti iszapban megtalálja a gyűrűt, sikertelenül.
Pablo Picasso: A síró nő, 1937
A második világháború idején Picasso – Dorával és Marie-Thérese-zel Párizsban rekedt. Az utcai harcok idején gyermekkorában elfojtott halálfélelme felszínre tört. Úgy próbálta gyógyítani, hogy Poussin egyik festménye nyomán megfesti a Bacchanalia című parafrázisát. A bódultan kavargó kecskebakok, szatírok és buja pásztorok látványa elfeledteti vele a fenyegető veszélyt.
Picasso közvetlenül a háború befejezésekor ismerkedik meg hasonló körülmények között a tizenkilenc éves Francoise Gilot-val, aki felváltja Dorát a szeretők sorában. Ez a váratlan fordulat már túl sok volt az asszony amúgy sem erős idegállapotának. Barátai attól tartottak, megőrül vagy öngyilkos lesz. Egy alkalommal meztelenül talált rá egy esküvői társaság annak az épületnek a lépcsőházában, ahol lakott. Egy másik alkalommal filmnézés közben egy moziban velőtrázó üvöltözésben tört ki, rendőrök szállították a Sainte-Anne kórház pszichiátriai osztályára, ahol több elektrosokk kezelést kapott. Baráti körének egyik tagja, Jacques Lacan pszichoanalitikus mentette ki a pszichiáterek kezeiből, hogy sikertelen analitikus kezelést folytasson vele. Azzal gyógyította magát, hogy Picasso arcát ugyanolyan torzító stílusban festette le, ahogy a festő őt.
Amikor már egyértelmű volt a szakítás, és Dora éppen lábadozott súlyos depressziójából, 1946 januárjában a festő még egyszer meglátogatja Dorát, Francoise társaságában. Ennek oka az volt, hogy Francoise elhárította Picassónak azt a kérését, költözzön hozzá. Azzal indokolta vonakodását, hogy nincs szíve kitúrni Dorát a helyéből. Picasso a lány jelenlétében arra kérte korábbi szeretőjét, mondja meg Francoise-nek, hogy nem a lány tehet a kettejük közt történt szakításról, mondja el azt is, hogy mindennek vége köztük. Dorának minden erejét össze kellett szednie, hogy ne ájuljon el. Az első mondatával még szervilisen reagált, képtelen ötletnek tartva a lány vonakodását. De azután erőre kapva hozzátette: „Amúgy ez a kaland az utca sarkáig sem fog tartani. Ez a szegény lány három hónap múlva a szemétre kerül. Maga képtelen kitartani mellette. Soha nem szeretett senkit, mert képtelen szeretni!”
Erin Lonergan: A síró nő I, 2001
Dora soha nem heverte ki Picassót. Később többször mutatkozott Balthus-szal, akiről köztudott volt, hogy nem az érett asszonyokat kedvelte, valamint James Lorddal, a róla készült vallomásos emlékirat szerzőjével, aki homoszexuális volt.
Picasso egyszer ajándékba adott Dorának egy róla készült, erősen torzított portrét ezzel a dedikációval: „Dora Maarnak, a nagy festőnek”. Dora e kép kapcsán így foglalta össze Picassóval való kapcsolatát: „Kifacsart belőlem mindent, míg csak úgy nem érezte, hogy semmi nem maradt belőlem. Egyszer aztán a kocsijában… volt egy ronda vitánk. Utána hazahozott, rendkívül udvariasan, túlságosan udvariasan kisegített a kapu előtt, és úgy éreztem, hogy az egésznek most lett vége. De nem tudtam, és vártam, vártam. Vártam több mint két hetet, holott évekig szinte minden nap találkoztunk… Elvárta volna, hogy úgy haljak meg, egyetlen zokszó nélkül. Egy nap Éluard jött fel, és a lépcsőházban talált, hálóingben ültem a lépcsőn és sírtam. De a szörny minden idejét lekötötte, hogy portrékat fessen a lányról, aki majd két gyereket szül neki. Gyerekeket, akiket majd tönkretehet. Én nem akartam gyereket tőle, mert nem lett volna becsületes módja a megtartásának, és túl nagy kegyetlenség az ártatlan gyerekekkel szemben”.
Irodalom
Gidel, Henry: Picasso. Európa Kiadó, Budapest, 2004.
Gilot, Francoise, Carlton Lake: Életem Picassóval. Corvina Kiadó, Budapest, 1978.
Lord, James: Picasso és Dora. Vallomásos emlékirat. Háttér Kiadó, Budapest, 2004.
Malraux, André: Az obszidián fej. Magvető Kiadó, Budapest, 1976.
Perneczky Géza: Picasso – Picasso után. Corvina Kiadó, Budapest, 1989.
Picasso, Marina: Nagyapám. Etoile Kiadó, Budapest, 2001.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: