Unica Zürn: Hans Bellmer portréja, 1965
Unica Zürn német grafikus Hans Bellmerről készített grafikájáról (1965) szuggesztív, kiszámíthatatlan szörnyeteg tekint a nézőre. Ha ilyennek látta a művésznő élettársát, a neves szürrealista grafikus-fotóművészt öt évvel öngyilkossága előtt, feltehetően komoly oka volt rá. A portré Unica legtermékenyebb időszakában készült, miközben előbb depresszió, majd szkizofrénia diagnózissal kezelték. Ideje jelentős részét pszichiátriai intézetekben töltötte, ahol mániákusan alkotott.
Unicáról számtalan fénykép készült, részben egyszerű portrék, részben Bellmer művészi produktumai. E fotók között van három, amelyek készítése között nagyjából 10-10 év telt el az ötvenes évek elejétől 1970-ig, halála évéig. Egyes elemzők szerint a fényképeken látható arc jól tükrözi Unica személyiségváltozását, lelki állapota súlyosbodását.
Unica Zürn fényképe 1950 körül
Unica gyermekkora rémálomban telt. Apja szinte soha nem volt jelen az életében. Unica anyját, harmadik feleségét, aki állítólag „szörnyeteg” volt, gyűlölte. A szülők Unica 13 éves korában elváltak. A család egyetlen férfitagja a bátyja lett, aki szexuális erőszakot követett el ellene.
1942-ben, otthonról menekültében hozzáment egy gazdag idősebb férfihoz, Erich Laupenmuhlenhez. Rá egy évre megszületett Katrin nevű lánya, két évvel később Christian nevű fia. 1953-ban a házaspár elvált, a gyermekek az apánál maradtak. A gyermekeitől való elszakadás élete egyik legtraumatikusabb eseménye lehetett.
Unica Zürn fényképe 1960 körül
A nácizmus alatt egy német filmvállalatnál dramaturgként dolgozott. A negyvenes évek végén, anélkül, hogy ismerte volna a szürrealista művészeket, szürrealista stílusban kezdett alkotni, írni és rajzolni, és ösztönösen rátalált a szürrealisták dekorációs technikájára, a dekalkomániára. Ez az időszak – Bellmerrel való megismerkedése előtt – volt Unica életének legboldogabb periódusa. Kiterjedt baráti köre volt, élvezte az életet és a művészi önkifejezés különböző formáit.
Hans Bellmerrel 1953-ban ismerkedtek meg Berlinben, a Springer Galériában, ahol Bellmer bemutatta életnagyságú, szürreális babáit a berlini közönségnek. Amikor Bellmer meglátta, felkiáltott: „Itt a baba”. Ez a kifejezés arra utalt, hogy Unicában megtalálta azt a babafigurát, babaarcot, amelynek keresése és ábrázolása addigi életében is legfőbb motívuma volt művészi tevékenységének.
Unica Zürn fényképe 1970-ben
Tizenhat éves gyönyörű unokahúga iránt érzett viszonzatlan szerelme, a fasizmus első megnyilvánulásai és felesége gyógyíthatatlan betegsége és halála hatására Bellmer a harmincas években erotikus baba-torzókat konstruált, majd különböző oldalról és környezetben lefotózta a babákat, és könyvben is megjelentette azokat. A szürrealizmus fellegvárának tekintett Párizsban emiatt nagy népszerűségre tett szert; hamarosan ide is költözött. Később egy viszonylag rövid és félresikerült házasság és néhány viharos viszony után Bellmer újra nyitottá vált új kapcsolat kialakítására. Találkozásuk így mindkettejüknek a legjobbkor jött.
Unica azonnal félbehagyott mindent, amivel addig foglalkozott, és egyik napról a másikra partnere és modellje, „emblematikus pornogrammja” lett Bellmernek. Az újdonsült pár Párizsba költözött, és két szobát vett ki a Hotel de l’Espérance-ban, a Mouffetard utca 88. szám alatt. Itt kezdték el azt a vad, szenvedélyes szürrealista szerelmet, amely egy idő múlva Unicánál súlyos fizikai komplikációkhoz vezetett. Bellmer munkájának szexuális vonatkozásai, szadisztikus és fétisisztikus komponensei Unicát olyan pozitúrákba kényszerítették, amelyek a gyermekszülés során fellépő gátszakadás hibás sebészi kezelése következtében kialakult krónikus nőgyógyászati bántalmait tovább rontották. Ezen felül, több illegális abortuszon is át kellett esnie ebben az időszakban. Egyes elemzők szerint Unica ezekbe a gyötrelmes tortúrákba az írásaiból is tükröződő mazochisztikus fantáziái miatt ment bele.
Hans Bellmer: Unica Zürn, 1958
Legismertebb közös munkájuk Bellmer 1958-ban készített fotósorozata Unicáról, melyen az asszony meztelen testét (a modell feje nem látható) a fényképész vékony, hústorzító zsineggel szorította el. Ezek a fotók a női test lealacsonyításának sokkoló benyomását keltik a nézőben.
Miközben Unica alávetette magát a Bellmerrel való kapcsolatnak és a férfi művészetének, a belőle kikívánkozó művészi mondandót nem kellett magában tartania. Amikor Bellmer megismerte művészi képességeit, automatikus versek és anagrammák írására és rajzok készítésére ösztönözte. Első kiállítása a Springer Galériában 1953-ban Hexentete címmel került megrendezésre, majd később Párizsban is kiállított.
Hans Bellmer: Kétoldalú portré Unica Zürnről, 1954
Míg Bellmer rögeszmésen vonzódott a női babákhoz, melyek jelentőségét egyre mértéktelenebb alkoholfogyasztása következtében irreálisan felnagyította, Unicának a Jázminember lett vezérlő fantáziatárgya, egy képzeletbeli férfiszerető- és apafigura, amely először Bellmerben, később egyik alkalmi szeretőjében, Henri Michaux festő és költő alakjában öltött testet. Viszonylag rövid ideig tartó szerelmi kapcsolatuk során Michaux-val több alkalommal fogyasztottak együtt meszkalint. Ez a viszony akkortájt kezdődött, amikor 1959-ben Unica teherbe esett, de Bellmer nem támogatta a gyermek megtartását, ezért művi abortuszra került sor. Unica pedig az előre megjósolható depresszió kifejlődése helyett a szerelmi kalandot és hallucinogén „utazásokat” választotta. Sem a szerelmi kaland, sem a meszkalin nem jó gyógymódnak bizonyult; ekkor került sor Unica első kórházi kezelésére, és ekkor került először Unica és Bellmer fizikailag távolabb egymástól. Ezt követő intézeti kezeléseinek is a szimbiotikus együttlét fellazítása volt egyik jól nyomon követhető funkciója.
Hans Bellmer: kétoldalú portré Unica Zürnről, 1954
Szimbiózisuk egyszerre volt kreatív, produktív és rettenetesen nehéz. Olyan művészetnek szentelték magukat, amely túlcsordult minden biztonságos pszichés határon. Bellmer kétségtelenül jobban tudott egyensúlyozni a valóság és a képzelet határain, Unica viszont szenvedélyesen azonosult a maga által teremtett fantáziavilággal. Ha Unica is képes lett volna megtartani a határokat, kapcsolatuk nem örvénylő mélymerüléssé, hanem a boldogság kikötőjévé válhatott volna a babaarcú asszony számára.
Bár az első kezelés során depresszió diagnózist kapott, ezt a diagnózist hamarosan egy másik váltotta fel (szkizofrénia). Bár nincs megbízható információ arról, hogy pontosan mire alapozódhatott ez a haláláig fenntartott kórisme, az élménymód és életmű ismeretében feltételezhetjük, hogy hallucinációi és a jegyzeteiből, írásaiból kirajzolódó sajátos gondolatvilága (mely gondolkodási zavarnak tűnhetett a pszichiáterek szemében) vethették fel a szkizofrénia gyanúját. Az a tény, hogy az egyre tartósabb hospitalizációs időszakok ellenére alkotói aktivitása, lendülete és alkotásainak színvonala nem romlott, sőt esetenként fejlődött, arra enged következtetni, hogy a kezelések szükségessége kevésbé a rosszabbodó elmezavarra, mintsem kettejük kapcsolati dinamikájára vezethető vissza.
Unica két öngyilkossági kísérlete után tolókocsival ment haza, majd ahogy hazaért, legtöbb rajzát és írását megsemmisítette. 1960-62-ben a Szent Anna pszichiátriai klinikán kezelték. Egyik orvosa Gaston Ferdiére volt, a szürrealisták barátja, aki Antonin Artaud-t is kezelte.
Unica Zürn és Hans Bellmer az ötvenes években
Amikor viszonylag kevés időt töltött kórházban, 1964 és 1966 között, Unica belekezdett egyik főműve, A Jázminember: benyomások a pszichiátriai betegségről című írásába. Ebben fejtette ki részletesebben is gyermekkori álmaiban gyökerező férfifantáziáit és intézeti tapasztalatait. Ekkor már nem állt Bellmer művészi ambíciói szolgálatába, mert nem hitt már abban, hogy lelki egyensúlyának fenntartásához szüksége van fizikai meggyötörtetésre.
Egyes elemzők szerint Unica sorsa összefüggésbe hozható egy negyvenes években történt – Fekete Dália-ügynek elnevezett – hollywoodi gyilkossággal. A huszonhárom éves Elizabeth Shortot kegyetlen módon ölték meg, testét kettévágták és megcsonkították. A párhuzamra maga Unica adott alapot, amikor költeményei világába mélyedve hirtelen párhuzamot vélt felfedezni saját maga és Elizabeth, azaz a „Fekete Dália” között. Hasonló, egyébként képtelen, minden alapot nélkülöző összefüggés feltárására jóval Unica halála után, nem a vele történtekkel kapcsolatban, más elemzők is tettek kísérletet. Nelson és Bayliss például könyvben fejtette ki, hogy a Fekete Dália-gyilkosságot a szürrealizmus jegyében és tiszteletére követték el.
Sokan úgy vélik, hogy a Bellmer és Unica személyes és művészi kapcsolatában megmutatkozó szado-mazochisztikus vonulat hozzájárult Unica mentális széteséséhez, de ezt egyértelműen lehetetlen bizonyítani. Ha Unica tényleg szkizofréniában szenvedett, még kevésbé valószínű a fenti közvetlen összefüggés. A róla szóló szakirodalom zöme azt sugallja, hogy Bellmer mindent megtett azért, hogy érzelmileg, művészileg és pénzügyileg támogassa őt. Ezzel párhuzamosan folyamatosan megpróbált véget vetni a végül 17 évig tartó, egyre patológiásabb kapcsolatuknak.
A babaarcú asszony utolsó krízise 1969 végén következett be, amikor a stroke-kal küszködő Bellmer többé már nem tudott gondoskodni róla. Döntési kényszerbe került: vagy elhagyja Bellmert, és visszautazik Németországba, vagy visszatér az intézetbe. Az elmegyógyintézetet választotta. Utolsó négy hónapos intézeti kezelése végén, a kijövetelét megelőzően kísérletet tett arra, hogy találjon valakit, akinél meghúzódhat. Senkit nem talált. Bellmer hozzájárult ahhoz, hogy néhány napig együtt maradjanak, amíg Unica rendezi tartózkodási helyét és más ügyeit. Malcolm Green, Bellmer és Unica angol fordítója szerint az estét csendes, nyugodt beszélgetéssel töltötték. Hajnalban követte el Unica az öngyilkosságot; kiugrott az ablakon.
Unica Zürn, Hans Bellmer és a baba, ötvenes évek
Ez az öngyilkossági mód Unica életében és műveiben vissza-visszatért: a Sötét tavasz című írásában egy tizenkét éves lány lett öngyilkos, ezen kívül Unica apjának első felesége, Orla Holm ugrott ki az ablakon, végül unokatestvére, Falada végzett hasonlóan magával, vele azonosul Unica a Jázminember című művében.
Amikor Bellmer 1975-ben, öt évvel Unica halála után meghalt, mellé temették el a párizsi Père-Lachaise temetőben. Közös sírkövükre ugyanazt a szöveget vésték, amelyet Bellmer írt Unica gyászkoszorújára: „Szerelmem, követni foglak az örökkévalóságba”.
Rainer Werner Fassbinder Despair – Utazás a fénybe című filmjét (1978) Antonin Artaud-nak, Vincent Van Gogh-nak és Unica Zürnnek ajánlotta.
Irodalom
Indiana, Gary: Stone for Unica Zurn. http://www.artinamericamagazine.com/news-features/magazine/a-stone-for-unica-zurn/
Nelson, Mark, Bayliss, Sarah Hudson: Exquisite Corpse: Surrealism and the Black Dahlia Murder. Bulfinch, 2006.
Oisteanu, Valery: Bound: Hans Bellmer and Unica Zürn. http://www.brooklynrail.org/2012/05/artseen/bound-hans-bellmer-and-unica-zrn
Van Setten, Henk: Tormented artist. http://historyofmentalhealth.com/2014/10/19/unica-zurn/ Zürn, Unica: “Here is the doll …”. http://www.dollwork.org/2014/01/28/unica-zurn-here-is-the-doll/
Kommentek