Lovis Corinth: Önarckép Charlotte Berenddel és pezsgőspohárral, 1902
Lovis Corinth 1902-ben festett önarcképe egy züllött életű festő kitárulkozásának tűnik, hiszen éppen tivornyázás közben, félig meztelen, ledérnek tűnő hölgy és egy pezsgőspohár társaságában ábrázolja a kigombolkozott ingben lévő, mámoros tekintetű alkotót. A kép címe zavarkeltő, hiszen meg is nevezi a hölgyet: Önarckép Charlotte Berenddel és pezsgőspohárral. Ha a kép valódi eseményre utal, és valamilyen mulatóhelyen, bordélyházban alkalmi partnerrel történt vidám kalandot ábrázol, a hölgy neve feltehetően nem kerül a címre. Az élettörténeti adatok egyértelművé teszik, hogy a képen Corinth jövendőbeli felesége társaságában pezsgőzéssel eltöltött önfeledt pillanatait örökíti meg.
Lovis Corinth: Charlotte Berenc fehérruhás portréja, 1902
Lovis Corinth (1858-1925) a königsbergi akadémián, Münchenben és Párizsban tanult festészetet. Kezdetben naturalista portrékat, tájképeket és enteriőröket, csendéleteket festett. Erőteljes, robusztus, szuggesztív személyiség volt, aki – képei tanúsága szerint – mindig szembe mert nézni önmagával. Önarcképeinek sorozata végigvonul az életén, és pontosan tükrözi az adott időszak jellemzőit.
Élete delén jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy tanítania kell. Az önéletrajzában feljegyzett gondolatai szerint „csak most tudatosultak bennem azok a dolgok, amelyeket a tanáraim tanítottak nekem. Modellekkel körülvéve egy festőnek szerintem a tanításon keresztül kell minden áron keresnie végső kiteljesedését.”
Lovis Corinth: Anya és fiú, 1906
Nem lehet tudni pontosan, hogy amikor 1901 őszén Corinth meghirdette – elsősorban nőknek – festészeti stúdióját a berlini Klopstock utcában, a tanításon kívül voltak-e hátsó gondolatai a nőtlen agglegénynek, vagy már belenyugodott abba, hogy egyedül éli le az életét. Semmit nem lehet tudni arról sem, hogy a festőnek volt-e érdemi partnerkapcsolata Charlotte Berend betoppanása előtt. Közvetett jelek arra utalnak, hogy alkalmi viszonyokon túl érzelmileg egyetlen nő iránt sem kötelezte el magát. A tanstúdió beindítása alapjaiban változtatta meg az életét.
Lovis Corinth: Donna Gravida, 1909
Októberben, a stúdió megnyitását követő első hónapban, az első tanítványok között feltűnt egy fiatal, lelkes hallgató, Charlotte, aki tökéletesen ráérzett arra, hogyan kell a mester szívébe belopnia magát. Önéletrajza és más megnyilvánulásai alapján Corinth zárkózott, nehezen oldódó férfi lehetett, aki gátlásosan közeledett a nőkhöz is. Ha kizárólag rajta múlott volna, valószínűleg soha nem nősül meg. Olyan lánnyal kellett találkoznia, mint Charlotte, egy jómódú pamutimportőr apa leánya, akinél a középosztályos neveltetésből fakadó társadalmi konvenciók jól megfértek nagyvonalú társasági szellemiségével és kezdeményezőkészségével. Ragyogóan kommunikált, tökéletesen odafigyelt partnerére, ráérezve annak kommunikatív szükségleteire. Huszonegy éves volt ekkor, huszonkét évvel fiatalabb Corinth-nál, aki apafigura lehetett a számára (a festő öt évvel volt fiatalabb Charlotte anyjánál). Corinth művészete különösen felkeltette az érdeklődését; hamarosan elsőszámú kritikusa, tanácsadója és lelkes híve lett. Nem csoda, ha pár hónappal első találkozásukat követően Charlotte lett Corinth legkedvesebb tanítványa.
Lovis Corinth: Charlotte Berend-Corinth Thomas fiával, 1909
A legkedvesebb tanítványt a múzsától, illetve a szerelmi partnertől már nem sok választja el. 1902 nyarán már együtt utazták be Németországot, a pomeriai tengerpartot, eljutottak Münchenbe és Tutzingba. 1903. március 26-án házasodtak össze Berlinben.
Charlotte-tal való megismerkedése révén Corinth életének legboldogabb, legzavartalanabb, legsikeresebb és leggondtalanabb tíz éves időszaka vette kezdetét. Charlotte először múzsájává, majd kedvesévé és szellemi partnerévé, végül gyermekei anyjává vált, és mindegyik szerepben kiválónak bizonyult. 1901 és 1911 között Charlotte számtalan Corinth-festmény modellje, múzsája volt. A tanítvány-korszak leghíresebb képe Charlotte Berend fehérruhás portréja (1902), ahol egy bájosan kacér fiatal nő önfeledten mosolyog a kezében tartott virágszálra. E korszakot váltja a kettős pezsgős portré, utalva a kapcsolat erotikus jellegére.
Lovis Corinth: Az anya szerelme, 1911
1903 októberében megszületett Thomas fiúk, majd hat évvel később Wilhelmine lányuk. E két időpont között Corinth fő témája a család. A leggyakrabban visszatérő téma ekkor Charlotte és Thomas, anya és fiú felhőtlen kettőse. Az Anya és fiú című képen (1906) a csaknem teljesen meztelen Charlotte erotikusan enyeleg három éves pucér fiával; ugyanezt az érzéki átszellemültséget fedezhetjük fel Az anya szerelme című festményen (1911), melyen a kebleit láttató boldog anya cirógatja a rá szerelmesen visszanéző, teljesen meztelen Thomas-t. Charlotte nem sokkal lánya szülése előtt, terhesként látható a Donna Gravida című képen (1909). Az asszony arca teljes kiegyensúlyozottságot, zavartalan gyermekváró hangulatot tükröz.
Lovis Corinth: Fekete maszk, 1908
A Fekete maszk című képen is Charlotte látható mosolyogva, arcát csaknem teljesen eltakaró fekete szemüvegben. A kép érdekessége, hogy Corinth a témát jóval később, halála előtt egy évvel (1924) is megfestette Carmencita címmel, teljesen más, expresszionista stílusban.
Charlotte központi szerepe Corinth művészetében nemcsak modell-pozíciójából fakadt; férje festményeinek jelentős hányada vezethető vissza azokra az élethelyzetekre, amelyeket Charlotte teremtett Corinth mellett: egy harisnyakötő beállítása, egy új ruhában vagy vállkendőben való gyönyörködés, bohócgrimasszal való tréfálkozás, napernyő forgatása , vagy a gyermekekhez való érzelmi viszonyulás.
A boldogságnak ez a gyorsan elröppenő tíz esztendeje 1911-ben drámai véget ért. A házaspár új megpróbáltatások elé került, amikor Corinth stroke-on, vagyis oxigénhiányos agyi érbetegségen esett át, és bal végtagjai lebénultak. A festőnek egy időre teljesen abba kellett hagynia a munkát, sem festeni, sem tanítani nem tudott. Hónapokkal később jelent csak meg sántítva, mankójára támaszkodva remegő kezeivel a berlini utcákon, felesége gondoskodó kíséretében. Bár végtagizmai a sok tornázástól sokat erősödtek, élete hátralévő 14 évében Corinth soha nem nyerte vissza a stroke előtti fizikai állapotát.
Lovis Corinth: Carmencita, 1924
Emberfelettinek tekinthető, amit ez a két ember ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben tett Corinth gyógyulása érdekében. A művészet történetében egyedülálló, hogy egy festő – súlyos érelmeszesedéstől sújtva – nem a szellemi leépülés és cselekvőképtelenség állomásain keresztül vergődik haláláig, hanem felesége segítségével, hatalmas lelkierővel nekilát élete újjászervezéséhez, újra tanul járni, beszélni és festeni. Ezen kívül belevág egy teljesen új és termékeny alkotói stíluskorszakba. Azok a képei tették igazán naggyá Corinth-ot, melyeket 1911 és 1925 között, bal oldali bénulás által szenvedve festett.
Lovis Corinth: Ecce Homo, 1925
Corinth személyisége már a Charlotte-tal való megismerkedés hatására sokat változott. Képei érzelemmel telítődtek. De betegsége még inkább érzékennyé tette az emberi érzések, szenvedések iránt. Vak Sámson című képe (1912) döbbenetes expresszionista látlelet egy láncra vert, megvakított, emberi méltóságától megfosztott emberről. Vörös Krisztus című festményén (1922) a több sebből vérző megváltó eltorzult arca az emberi szenvedés apoteózisának tekinthető. Az érzelmi kifejezés másik megrázó dokumentuma a halála évében, 1925-ben készült Ecce Homo című festmény, melyen a vérfoltokkal tarkított testű, összekötözött kezű Krisztus két marcona őr társaságában mutatja meg a világnak a szenvedés igazi arcát. Nem kétséges, hogy ezek a szimbolikus képek önmaga lelkiállapotáról készített vizuális elemzéseknek foghatók fel, melyeken a festő gigantikus erőfeszítéssel kísérte nyomon betegségét.
Lovis Corinth: A Vak Sámson, 1912
De nemcsak a keresztény mitológiából vett szimbólumokkal festette le saját magát. Önarckép-sorozatán – a neurológusok kutatásai szerint – jól megfigyelhető a bal oldali bénulásban szenvedő ember percepciós torzulása: szemben az egészséges korszakában festett önarcképeivel, ahol az arcok a nézővel szembenéznek, a stroke bekövetkezése után készült önportrékon a félig elfordult arc bal oldala elmosódott, elnagyolt, részleteiben nem kidolgozott.
Lovis Corinth: Vörös Krisztus, 1922
A Fekete maszk (1908) és a Carmencita (1924) című képei egyazon modellt, Charlotte-ot ábrázolják. A két kép közti különbség jól mutatja a realista és az expresszionista stílus közötti különbséget.
Az önmagát elemző képek mellett Corinth egyre jobban vonzódott a természet szépsége iránt, és egyre több tájképet festett. 1919-ben a család elhagyta Berlint, és a Walchensee mellett lévő Urfeldbe költözött, ahol házat vásároltak. Itt érte a halál családja körében. Élete végéig, súlyos betegen is töretlenül alkotott.
Lovis Corinth: Önarckép-sorozat
Irodalom
Bäzner H, Hennerici MG: Lovis Corinth: integrating hemineglect and spatial distortions. Front Neurol Neurosci. 2007;22:30-43.
Blanke, Olaf: Visuospatial neglect in Lovis Corinth’s selfportraits. International Review of Neurobiology Vol. 74, 2006, 193-214.
Blanke, O, Pasqualini I: The riddle of style changes in the visual arts after interference with the right brain. Front Hum Neurosci. 2012 Jan 2;5:154.
Chatterjee, Anjan, Bromberger, Bianca, Smith W.B., Sternschein, R, Widick, P: Artistic production following brain damage: A study of three artists. Leonardo, Vol. 44, No. 5, pp. 405–410, 2011.
Uhr, Horst: Lovis Corinth. University of California Press, Berkeley, Los Angeles, Oxford, 1990.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: