Max Ernst: Szűz Mária megfenyíti a kisded Jézust André Breton, Paul Éluard és Max Ernst jelenlétében, 1926
Max Ernst 1926-ban festette meg A szűz megfenyíti a kisded Jézust három tanú, André Breton, Paul Éluard és Max Ernst jelenlétében című híres képét, és ezzel végérvényesen lezárt egy korszakot: apja elleni lázadását. A képen a keresztény mitológia egyik leggyengédebben megformált nőalakja, Szűz Mária erőszakos hevületében kiporolja ölében fekvő gyermeke, Jézus fenekét. Eközben a háttérben egy kis ablakból három szürrealista művész, köztük a festő kukkolja a jelenetet. A festmény egyik érdekessége, hogy a verési aktus közben Jézus fejéről a fölre hull a szentséget jelképező glória. A kép egy híres játékfilmben is feltűnik, Louis Malle Végzet című filmjében (1992), ahol az inceszt kapcsolatokra fogékony hősnő, Anna Barton hálószobájának a falán látható, jelezve, hogy Anna újabb szentségtörésre készül.
A kép megértéséhez vissza kell mennünk a festő gyermekkorába. A családi házban szigorú katolikus erkölcs uralkodik. Philipp Ernst tanár és vasárnapi festő a családfő, autoriter személyiség, aki abszolút rendet, fegyelmet követel meg maga körül. Keménysége, szigorúsága elsőszülött fiából előhívja a lázadás szellemét.
Philipp Ernst: Max Ernst, mint gyermek Jézus
A kis Jézus alakja Philipp Ernst egyik vásznán tűnik fel először, Max Ernst, mint gyermek Jézus címmel. A kép azt követően készült, hogy rakoncátlan fia előkerült egy éjszakai csavargásból. Zarándokok találták meg a vasúti töltésen fehér hálóingben bolyongva. A vasút mentén a póznák között lengő huzalok izgatták a kisfiú fantáziáját, és önfeledt megfigyeléseket végzett. Amikor a zarándokok meglátták, a kisded Jézus jutott az eszükbe, el is nevezték Jézuskának. Miután apja megfenyítette, azaz nádpálcával alaposan elfenekelte, azon nyomban le is festette őt. Jézus alakja így az apa és fia közötti konfliktus első számú szimbóluma lett. Maxnak az a képmutatás fájt különösen, amely apjánál két egymással ellentétes érzelem (testi erőszak – szeretetteljes Jézuska-alak) megnyilvánulásában öltött testet.
Később e konfliktus új fejezeteként az apa egy másik festménye is felháborította a fiút. Philipp Ernst egyik kedvenc vasárnapi időtöltése volt, hogy házuk környezetét lefestette. Amikor éppen egyik tájképét készített a házuk kertjéről, úgy érezte, csak akkor sikerülhet a kép, ha a kert közepén álló fácska nem zavarja meg a kép egyensúlyát. Nem sokat teketóriázott, gyorsan kivágta a fát. Max Ernst bűnténynek nevezte apja tettét, mondván, hogy egy hamis művészet nevében nem lehet erőszakot elkövetni a szabad képzelet és a természet ellen.
Max Ernst: Oedipus-rex, 1922
Max hét éves korában magas lázzal járó fertőző betegséget kapott. Visszatérő lázálmok, illúziók gyötörték. Erről részletesen beszámolt önéletrajzában. Az ágyával szemben lévő, vörös alapon fekete csíkokra festett lambéria megelevenedett, fenyegető madárszem és orr nőtt ki belőle, durva fekete madársörénnyel. Egy különös, Philippre, az apjára emlékeztető fekete ember is megjelent, pödört bajusszal (amilyen az apjáé), ugrándozni kezdett, majd meghökkentő, ijesztő állatokat kezdett rajzolni a lambériára; a levegőbe egy vázát rajzolt, a vázába elhelyezte az állatokat, elkezdte ceruzájával forgatni a vázát, amely pörgőcsigává alakult, a ceruzából pedig ostor lett. Az ostort iszonyú erővel csapkodni kezdte, közben pedig megvadult gőzgépre emlékeztető módon fújtatott.
Max Ernst: Celebesz elefánt, 1921
A gyermek ágya körül dühödten ugrabugráló apa elfelejtett (vagy inkább elfojtott) víziója kamaszkorában tért vissza emlékezetében. A látomás előhívta belőle azt a kérdést, milyen lehetett, hogyan viselkedhetett, mit tett apja azon az éjszakán, amikor ő megfogant. Ekkor – bonyolult kép formájában – újabb emlék, egy másik látomás emléke, bukkant elő benne. A kép egész gyermekkora meghatározó érzéseit sűrítette össze az isteni hatalommal felruházott apáról, aki mindent megtehet, amit gyermeke nem; a gyermek szabad mozgása így beszűkül, börtönben érzi magát, ahonnan egyedüli kiútként az álom és fantázia kínálkozik.
Max tizenöt éves korában kedvenc papagája, Hornebom, hirtelen elpusztult. Ugyanekkor született meg ötödik testvére, Apollonia. Az egymással titokzatos módon összefüggő eseményekről Ernst így ír naplószerű önéletrajzában: „A gyermek – egyébként makkegészséges – fejében zűrzavar, valamiféle értelmezési káosz: mintha a teljesen ártatlan újszülött, az ugyanazon pillanatban született húgocska, Apollonia mohón eltulajdonította volna a szeretett madár életnedvét. Az ifjú csakhamar túljut a válságon. De képzeletében megragad egy megmagyarázhatatlan jelenet, amelyben ember és madár azonosul”. Később – Loplop névvel – önmagát gyakran ábrázolta madárként.
Max Ernst: Übü imperátor, 1923
Az apa és fia közötti konfliktus következő terepe Max pályaválasztása volt. Philipp jogászt vagy teológust szeretett volna fiából nevelni. De kezelhetetlen gyermeke – minden igyekezete ellenére – festőművész lett. Bár ő is festett, számára elképzelhetetlen volt, hogy a festészetet valaki hivatásszerűen, főállásban űzze. Megvetette, „éhenkórásznak” tartotta a festőművészeket.
Max apjával szembeni lázadása több diktátorképet szült a húszas évek elején: A celebesz elefánt (1921), Oedipus Rex (1922), Übü imperátor (1923). Mindhárom festmény a diktátor – az apa – jelleméhez nyújt bonyolult szimbólumokkal megkonstruált festői adalékot. De ezek a művek valószínűleg nem értek célba, mivel az apa nem követte figyelemmel tékozló fia festészeti munkásságát. Ráadásul Max olyan elvont festői eszköztárat alkalmazott, amelynek megértéséhez apjának és a hozzá hasonló nézőknek lábjegyzetekre lett volna szüksége.
A szűzanya megfenyíti a kisded Jézust című kép több évvel a diktátorképek után készült. Ez akkor történt, amikor Ernst csatlakozott a dada és a szürrealista mozgalomhoz, és ennek révén rokon társakra, művészekre, hasonlóan lázadó szellemű barátokra tett szert, akik megerősítették törekvéseiben. Erre utal a képen leselkedő három férfi szövetsége is. Ekkor érkezett el az idő a „végső leszámolásra”. A szűzanya-kép a többi lázadó festményhez képest egyszerű üzenetet hordoz: a szentek ugyanolyan gyarló emberi lények, mint bármelyikünk. Ha isten fia, Jézus fejéről lehull a glória, ha Mária, isten anyja gyarló, akkor igaz az a nietzsche-i mondás, hogy „meghalt az isten”. A kép jelentős provokatív hatását felerősíti, hogy a katolikusok egyik legnépszerűbb szentjét, Szűz Máriát állítja be agresszív, a porosz nevelési stílus szellemét képviselő zsémbes asszonynak. Szűz Mária és Jézus megszentségtelenítése, a szentség piedesztáljáról való levétele azt a hatalmas világképet döntötte romba, amelyre Max Ernst apja családja és saját életét építette. A nietzschei tanokon nevelkedő festő saját világképe kialakításához szüksége volt a múlt örökségével való leszámolásra.
Nem tudjuk pontosan, apja hogyan szerzett tudomást a festmény létezéséről, de annyi bizonyos, hogy a kép hatalmasat durrant. A katolikus egyház tiltakozott, az apa pedig, akit telibe talált a festmény, büntetésként kizárta örökösei közül legidősebb fiát, és soha többé hallani sem akart róla.
Ernst ekkor és így zárta le múltja feldolgozásának pszichológiai folyamatát. Végérvényesen felnőtté vált. Olyannyira felnőtté, hogy a későbbiekben a festészetet már nem pszichológiai célok szolgálatába állította, hanem festészeti filozófiája kibontakoztatására. A személyes motívum eltűnt művészetéből, pontosabban bonyolult áttételek révén nehezebben megfejthetővé vált.
Irodalom
Román József: Max Ernst. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: