Márffy Ödön: Csinszka utolsó portréja, 1934
A Csinszka utolsó portréja nem sokkal Csinszka váratlan halála előtt készült 1934-ben. A festő, Márffy Ödön, Csinszka második férje mintha a lelke mélyén megérezte volna a közelgő véget, mert ezen a festményen – képletesen és valóságosan is – mintegy keretbe foglalja a benne élő Csinszka-képet, és magát is belefestve, viszonyát feleségéhez. Egy, a fejét a könyökére támasztó, kifestett ajkú, réveteg tekintetű múzsa tekint ki az ablakon, miközben az ablak mögül, a szobabelső homályából alig észrevehetően kimagasló férje, a becsukott szemű alkotó, aggódó és vágyakozó arccal fordul asszonya felé, jobb kezét oltalmazón Csinszka vállára téve. Az egész jelenet disszonáns: a megvilágított nő és a sötét férfi között mintha megbomlott volna az összhang, mintha a festő saját boldogsága veszendőségét siratná: mintha búcsúzna hitvesétől. Ugyanebben az időben készült egy másik Csinszka-kép is, amely az elemző szerint Márffy „egyik legihletettebb” alkotása. Itt is a távolba tekintő szempár uralkodik, de az arc mintha bosszúságot vagy dühöt fejezne ki. A Móricz Zsigmondnak ajánlott festmény megjárta a Velencei Biennálét, és mire visszakerült a festőhöz, Csinszka már halott volt. Márffy ekkor ajándékozta a képet író barátjának. Talán el akarta kerülni a vászonról lenéző felesége metsző, komor tekintetét.
Márffy Ödön: Csinszka portréja, 1934
Márffy és Csinszka találkozása több lépcsős folyamatban zajlott. Kapcsolatuk Márffy emlékei szerint gyerekszerelemnek indult. Amikor először meglátták egymást, a festő éppen egy másik lányba volt szerelmes, de ez nem akadályozta őt abban, hogy szerelme tárgyát villámgyorsan Csinszkában találja meg, aki a másik lánytól, iskolatársától hozott titkos írásos üzenetet. A Csinszka által is hitelesített változat szerint 1915 márciusában Bölöni György és felesége lakásán találkoztak (először vagy másodszor), amikor Csinszka már Ady felesége volt. Naplójában erről egy tömör mondat tudósít: „Egy du. Itókával Gyurkáért megyünk akkor találkozom Ödönnel, aki katona”. Márffy nem egyszerűen katona volt ekkor, hanem más festők, például Tihanyi Lajos által irigyelt tüzérfőhadnagy („ha festőművész nem lennék, én is főhadnagy szeretnék lenni”). A tüzérfőhadnagy röviddel Csinszka halála után megerősíti Csinszka naplóbejegyzését: „Bölöni Gyurkáék mutattak be neki. Akkor már Bandi felesége volt.”
Márffy Ödön és Csinszka, 1920-as évek
A Csinszka-napló Márffyra vonatkozó következő bejegyzése 1917 őszén található. „…Találkoztam Márffyval, felviszem és megmutatom neki a még senkitől nem látott otthon tervét. Elcsudálkozik.” A találkozás természetesnek és barátinak tűnik. Csinszka közvetlen természetére utal, hogy a Veres Pálné utcai lakás tervezett átalakításába beavatja Ady tágabb baráti körének egyik tagját. A Csinszka által szervezett irodalmi szalonban Márffy is többször megfordult, de bevallása szerint „amikor 1917-ben Adyék Csucsáról felköltöztek Pestre, a Veres Pálné utcai lakást elözönlötték a barátok és rajongók, ezért nem szívesen mentem föl hozzájuk.” Később, Ady betegsége súlyosbodásakor viszont többször is megfordult náluk. Egyelőre semmilyen jel nem utalt egyik részről sem arra, hogy felületes barátságon kívül bármi is lenne közöttük. Az egyre inkább ápolónő szerepbe kényszerülő Csinszka kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megnyerő, intelligens külsejű, jó vágású férfiakkal flörtöljön.
Márffy Ödön: Csinszka portréja, 1932
1920 február sorsdöntő hónap kettejük életében: váratlan utcai találkozásukból néhány hét alatt házasság lett. Márffy szerint „Amikor Bandi meghalt, nem mentem fel hozzá. Sokáig nem mentem. Az a társaság, mely Bandira telepedett, most Csinszkát vette körül. Nem bírtam őket.(…) Aztán egyszer, sokkal azután, hogy Bandit eltemették, mentem a Váci utcán. És hátulról valaki megrángatta a kabátomat. Csinszka volt. Szép barát maga! Felém se néz! (…) Felmentem hozzá. Még a Veres Pálné utcában lakott. Aztán felmentem másodszor is, mindig többször, és tizennégy évvel ezelőtt a feleségem lett.” Mint valamennyi komolyabb kapcsolatában, Márffy esetében is Csinszka volt a kezdeményező. Házasságukkal a festő életében rendkívül termékeny, tizennégy évre nyúló alkotói korszak vette kezdetét; „új fény töltötte meg festészetét”.
Márffy Ödön: Csinszka, 1928
Ahhoz, hogy megértsük kettejük találkozásának teljes történetét, érdemes Márffy és Csinszka jelleméből kiindulnunk. Márffy Ödön alapvetően zárkózott, szűk- és halkszavú, kiegyensúlyozott ember volt. Nem a bohém művészek közül való. Negyvenkét éves koráig nem házasodott meg, feltehetően azért, mert túl gátlásos volt ahhoz, hogy ismerkedjen. Portré- és aktképei Csinszkával nyertek arcot, alakot; a korábbi „arcok” ismeretlenek. Csinszka-típusú közvetlen, kezdeményező, bátor nőre volt szüksége ahhoz, hogy kimozduljon agglegénysége elefántcsonttornyából.
Csinszka beszédes volt, nyitott és kommunikatív. Súlyos lelki tortúrák után érkezett második házassága kikötőjébe, de ebből a festő eleinte szinte semmit nem láthatott. Anya és apa nélkül nőtt fel, ezért is írhatta, hogy „tudod én azok közül a nők közül való vagyok, akik Salomét és Carment a testvérüknek nézik.” Depresszióra való hajlamát folyamatos pörgéssel kompenzálta, vagy ahogyan egyik versében világossá tette, „a páncélom bohócsapka”. Azaz a felszín ne tévesszen meg senkit.
De a mélybe ritkán lehetett belelátni. Csinszka utolsó portréja e ritka pillanatokhoz tartozik.
Márffy Ödön: Riviériai tájkép Csinszkával és önarcképpel
Egyik vallomása szinte programszerű szerepjátszásról árulkodik: „Nekem olyan volt az életem, hogy már akkor és azóta mindig egy kis szerepet kellett játszanom. Egyik barátnőmnek meghagytam: még a koporsómban is fessenek ki. Az igazi arcom egyedül reám tartozik, senki másra.” Tudatosan alakította ki a végzet asszonya imázsát is. Első szerelmének tizenhat éves korában írt levelében az önmagáról a külvilág felé sugárzott démoni kép már megmutatkozott: „Lázas, forró fejű éjszakák fia! Érezd, hogy szeretet ünnepén eljön hozzád a fehér szenvedés, a könnyes szemű láng. Igen, eljön hozzád a lelke, az a hideg elzárt lélek, ami belül a legmélyén a saját forróságától, önmagától ég el, semmisül meg. Igen, Géza, elmegyek magához, és akkor, amikor legszomorúbb, legelhagyatottabb lesz, meg fogom csókolni a lelkét, a vadat, az érzékenyt, a mérges gázak tavát. Megcsókolom, mert kínozni akarom, mert meg akarom váltani, érti!”
Vonzódása idősebb, érett és okos, apaszerű férfiakhoz végighúzódik az életén, Ady Endrétől Babits Mihályon át Márffy Ödönig és tovább. A vonakodó férfiak izgatták. Azok, akiket meg kellett hódítani. Ady és Márffy esetében sikerrel, máshol kudarccal járt. Utolsó kudarca 1934-ben (egy titokzatos magasrangú tisztviselővel) elősegítette korai halálát.
Márffy életművének „Csinszka-korszaka” közös életük „fecsegő felszínét” tükrözi. Az elemző szerint a festő idealizálta a vásznon feleségét; képein Csinszka szép, kedves, álmodozó, merengő. Gyermekkora emlékeiből merítve az asszony idilli világot teremtett férjének és magának a Svábhegy lábánál, a Szamóca utcában. De az idillbe fokozatosan rossz emlékek, a múlt rosszakaró figurái türemkedtek be.
Az alkohol rémképe, például. Nászútjukon, Nyergesújfalun Márffy többedmagával borozgatott, amikor Csinszka ijedt haraggal támadt rá. Ady alkoholizmusának eleven emléke nem hagyta nyugodni. Pedig Márffy mértékkel itta a bort; életében kevesebbet ivott, mint felesége. Azután az un. Ady-pör, amelynek során Csinszka az Ady-családdal évekig húzódó perben és haragban állt Ady műveinek kiadási jogára vonatkozóan. Talán nem véletlen, hogy bár viszonylagos elégedettséggel nyilatkozott házasságáról („Magamról? Élek. Várakozáson felül jól megcsináltam szétromlott életemet. Az uram mindenem. Fáradtan, új energiákkal, szeretettel, fanatizmussal, s egy nagy belül-viselt lázával sorsomnak élek a versek és a képek között.”), 1925-ben ezek a verssorok hagyták el tollát: „Egy szép órában, kedvesem/vége a bálnak rendesen/Mosolyom megfagy csendesen/s nem kell a játék, kedvesem.” A búvópatakként felszínre törő depresszió megtalálta a maga önkifejezési formáját.
Márffy és Csinszka mindenben kiegészítette egymást, és ez mindkettejükre termékenyen hatott. Csinszka Márffyban stabil támaszra lelt, olyan férfira, akire mindig számíthatott, aki mindig mellette állt, megértően, türelemmel és mély szeretettel gondoskodva feleségéről. Bár az elemző szerint „Márffyban nagyobb volt a lelkesedés” Csinszka iránt, mint fordítva, és ez utalás a kapcsolat aszimmetrikus jellegére, hangsúlyozni kell, hogy nem ugyanarról a pontról indultak a kezdetek kezdetén. Míg Márffy harmonikus szocializációt követően érdemi partnerkapcsolat előzménye nélkül vágott bele a házasságba, Csinszka súlyos érzelmi depriváció után, egy rendkívül problematikus házasság minden rémséges tapasztalatával érkezett. Az a teljes elfogadás és biztonság, amelyben festő férje által részesült, terápiás hatással lehetett rá. Az életét feldolgozó monográfia szerzője szerint „a festő mellett sem találta a helyét, hiába akarta egyre görcsösebben meglelni”. Ez így biztosan nem igaz, mert nagyon is megtalálta a helyét, felépített egy csodálatos birodalmat, amelynek királynője lehetett, és lappangó depressziója sem gyakran talált utat magának a felszínre törésre. Hogy mégis maradt benne hiányérzet a házasságában, amely miatt újabb és újabb férfiak iránt táplált gyöngéd vagy vad érzéseket egyoldalúan, az egyszerűen a személyiségfejlődésében való elakadásából fakadt. Haláláig „kamasz” maradt, kamaszos naivitással, szenvedéllyel, a normák felrúgásának kamaszos szokásaival. Amennyire ez a nagyszerű asszony – minden hátráltató körülmény ellenére – képessé válhatott a boldogságra, annyira boldog volt Márffy mellett. Kreatív, versírásban, rajzolásban, fényképezésben megmutatkozó hajlama szintén hozzájárulhatott lelki egyensúlyának fennmaradásához.
Csinszka rajztehetségére jó példa Passuth László író élménybeszámolója Márffyéknál tett látogatásáról: “A művész mondta: menj fel az emeletre, Csinszka majd mutat valamit neked, dicsérd meg. A komódon úgy 30 centiméteres magasságban pasztell nőportrék álltak, rajzpapírból kivágva, Csinszka grafikusművészetének különös remekművei, barátnői nagy nyári toalettekben, kalappal, nyári pompában. Csinszka engedte megszemlélni, majd egy mosollyal felemelte a rajz felső rétegét, s az alsóban ott álltak ugyanezek a hölgyek a legkegyetlenebb aktban, amit valaha láttam. Ha ők maguk, az érdekelt barátnők is megszemlélhették volna, talán – megölik.”
Márffy érdeme, hogy tudva-tudatlanul megérezte, mire van Csinszkának szüksége – megértésre, feltétlen szeretetre, toleranciára -, és megadta neki mindezt: „… mögötte állt, mint aki csendesen, néha némi iróniával próbálja kormányozni e nála annyival színesebb, csapongó fantáziájú lényt.” Semmilyen jelet nem adott arról, hogy különösebben zavarta volna felesége bakfislányokra emlékeztető lelkesedése az idős, csaknem hetven éves Bárczy István képviselő, korábbi főpolgármester, illetve valamikori igazságügy-miniszter iránt. Miután Bárczy kedves, de határozott elutasításban részesítette Csinszkát, idealizáló hajlama újabb tárgyat keresett és talált magának egy köztiszteletben álló, máig nem azonosított úr iránt.
Talán nem véletlen, hogy aznap, amikor kiderült Csinszka számára az újabb hódítási kudarc, utolsó szerepét már nem tudta végigjátszani. A látszólag felhangolt, vidám háziasszony úgy tett, mintha önfeledten mulatna; cigarettára gyújtott, pezsgőt ivott, kacagott, ahogy számtalanszor egyébként is megtette már. Azután egyszer csak abbahagyta a játékot, hirtelen az asztalra borult és „mosolya megfagyott csendesen”.
Márffy Ödön tíz évig siratta halott múzsáját.
Irodalom
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa. Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese. Noran Kiadó, Budapest, 2009.
Rockenbauer Zoltán: Csinszka lehunyt szemei. http://mek.oszk.hu/04900/04978/html/erdekes.htm
Rockenbauer Zoltán: Márffy Ödön: Csinszka. http://www.kieselbach.hu/alkotas/csinszka-7689?lang=hu
Vitályos László: Ady-Léda-Csinszka. Visszaemlékezések és levelek a költő életrajzához. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 1977.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: