Picasso: A művész és modellje, 1969
Élete vége felé, 1969-ben, Pablo Picasso festett egy képet A festő és modellje címmel, amelyen a festő szimbiotikusan olvad a modelljébe vagy fordítva, utalva arra, hogy a szerephatárok nem élesek, a modell egyenrangú az alkotóval. A művészetpszichológiai szakirodalom csak jóval később írta le a diádikus vagy kettős kreativitás fogalmát, amely szerint egy műalkotást többen is létrehozhatnak, még ha csak egyikük jegyzi is azt. A múzsa kezdettől része az alkotó folyamatnak, neki van a legtöbb esélye, hogy viselkedésével, reflexióival befolyásolja a mű létrejöttét.
Alkotó társ
Ha a múzsával való kapcsolat tartóssá válik, a múzsa alkotó társsá fejlődhet az idők folyamán. Ez történt William Blake és felesége, Catherine Blake esetében. Blake halála után a félbemaradt képek egy részét Catherine fejezte be. Egyes elemzők szerint e képek az életmű legjobb darabjai.
Édouard Manet két leghíresebb festménye, a Reggeli a szabadban (1863) és az Olympia (1863) keletkezésének hátterében a festő Victorine Meurent-nel való találkozása állt. A fiatal lánnyal Manet az utcán futott össze, véletlenül. Victorine bátoríthatta Manet-t aktkészítésre, amelyhez készséggel, de a kor szokásaitól feltűnően eltérő módon ajánlotta fel meztelen testét.
Amedeo Modigliani: Beatrice Hastings, 1916
Hasonló játszódhatott le Modigliani és a szabados életű angol költőnő, Beatrice Hastings, illetve August Rodin és Camille Claudel között. Hastings nemcsak felszabadította a festő szexuális gátlásait, hanem meztelen testét felkínálva elindította Modiglianit az aktfestés rendkívül gyümölcsöző útján. Claudel hatására a korábban papnak készülő, szexuálisan visszafogott Rodinből elemi erővel tört fel a szexualitás, amely nemcsak alkotásaiban, hanem szexuális étvágyának telhetetlenségében is megmutatkozott.
Edouard Manet: Olympia, 1863
A múzsa személyes hatása hozzájárulhat a művészi színvonal emeléséhez, esetleg új művészi stílus kialakításához. Utóbbira jó példa az impresszionizmus hatása alatt álló Francis Picabia, akinek múzsája, későbbi felesége, Gabrielle Buffet, irányította a festő figyelmét a kubizmus felé.
Rivalizáció
Amikor két művész jön össze a magánéletben, általában kölcsönösen támogatják egymás művészi törekvéseit. Ez történt többek között Frida Kahlo és Diego Rivera, Dorothea Tanning és Max Ernst, Sonia és Robert Delaunay, valamint Sophie Taeuber-Arp és Hans Arp esetében. Az amerikai Edward és Josephine Hopper festők ellenpéldája ennek az együttműködési modellnek. 1924-től, házasságuk évétől, Hopper művészi karrierje szárnyakat kapott, míg Josephine művészete háttérbe szorult. Ennek okát nehéz megmagyarázni, hiszen gyermekük sem született, és örökbe sem fogadtak gyermeket. Josephine rokonszenvezett a feminista mozgalommal, és tudatosan alakított ki a hagyományos női szereptől eltérő életformát; nem főzött, nem vezetett háztartást.
Edward Hopper: Lánykák-show, 1941.
Hallgatólagos egyezség jöhetett létre közöttük, amelynek lényege az volt, hogy Josephine lesz férje kizárólagos modellje és művészetének egyedüli menedzsere, cserében a festészetet hobby-szerűen űzheti csak. Ezt a megállapodást valószínűleg Hopper kezdeményezte. Erre enged következtetni Josephine naplójának egy részlete, amelyben az asszony panaszkodik, hogy férje nem támogatja a munkáját. „Nem jó dolog, ha egy feleség fest?” – tette fel egyszer férjének a kérdést. Mire Hopper lakonikusan és megvetően válaszolt: „Bűzlik”. Talán ezzel függ össze, hogy az interneten eredménytelenül kereshetjük Josephine hátrahagyott festményeit.
Ugródeszka
Pierre-August Renoir: Haját fonó nő (Suzanne Valadon), 1885.
A múzsaszerep ugródeszka lehet a festészeti karrier szempontjából. Ennek leghitelesebb példáját Suzanne Valadon francia festőnő szolgáltatta. Rövid ideig apácáknál tanult, majd tizenegy éves korában varrodában dolgozott. Emellett gyermekeket sétáltatott a Tuileriák kertjében, pincérnő volt egy forgalmas vendéglőben, zöldséges kofa a vásárcsarnokban. Tizenöt éves korában trapézmutatványosként dolgozott, de gyakorlás közben leesett a porondra. Ettől kezdve a rajz és a festés megszállottja lett. Afféle ősgraffitisként falakra, járdákra, bármilyen üres felületre rajzolt. És vonzódott a festők iránt, kereste a társaságukat, szívta a műtermek festékillatát. Nem volt nehéz dolga, jó alakú, szép lánnyá fejlődött. Az első festő, akinek modellként az útjába akadt, Puvis de Chavannes volt. Az öregedő férfi szeretője lett, miközben több férfival is viszonyt folytatott. Amikor 1883-ban fia, a kis Maurice megszületett (később Utrilloként neves festő vált belőle), senki nem tudta, talán Suzanne sem, ki az apja. Később Toulouse-Lautrecnek és Renoirnak ült modellt. Lautrec és Degas sokat segített neki rajkészsége és festői képességei kibontakozásában. Olyan hatással volt a férfiakra, hogy amikor Erik Satie zeneszerző (1866-1925) 1893-ban együtt töltött vele egy éjszakát, másnap megkérte a kezét. A szerelmes komponista hosszú értekezéseket írt az ő kis „Biqui”-jéről, „lényének egészéről, gyönyörű szeméről, finom kezéről és pici lábairól”. Annyira eszét vette a nő, hogy megírta a „Danses Gothiques” című zenedarabot, egyfajta imádságként lelki egyensúlya visszaszerzéséért. Suzanne megfestette Satie portréját, majd eltűnt Satie életéből is. Ettől kezdve már nem volt senki múzsája, öntörvényű, saját útját járó festő lett.
A múzsák látens vagy manifeszt művészi ambícióikat, kreatív késztetéseiket elégítik ki a múzsaszereppel. Vannak, akik megelégszenek ezzel, de vannak, akik kitörnek az alárendelt múzsa-pozícióból, és maguk veszik kezükbe művészi törekvéseik irányítását; megvalósítva önmagukat.
Ajánlott irodalom:
Gerevich József: Személyes motívum a művészetben. Psychiatria Hungarica 30, 2015, 114-130.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: