„Minden élmény végső értelme, hogy műalkotássá legyen”.
/Mátrai László: Élmény és mű, 1941/
A Festői találkozások sorozat első harminc epizódja után arra teszek kísérletet, hogy választ adjak arra a kérdésre, hogyan lesz egy találkozásból műalkotás. Először a találkozást megelőző várakozás változatait tekintem át.
A legtöbb találkozást évekig, hónapokig tartó várakozás előzi meg. A találkozás idejére érnek be e várakozás gyümölcsei. Salvador Dalí, Lovis Corinth, illetve Márffy Ödön például Galával, Charlotte-tal és Csinszkával való megismerkedésük idejére váltak alkalmassá arra, hogy életükben talán először heteroszexuális kapcsolatot kezdjenek. Dalí ekkorra oldotta meg magában az „anya-kérdést”, Corinth ekkoriban döntött úgy, hogy agglegénységét házasságnak kellene felváltania. Nem véletlenül nyitott a nők felé azáltal, hogy festőtanfolyamot szervezett a számukra. A zárkózott és nehezen kommunikáló Márffyt éppen egy Csinszka-típusú, fesztelen, nyitott, és bizonyos tekintetben rámenős nő volt képes megközelíteni. Pablo Picasso elhúzódó gyászreakciójára és szexuális orientációjának a kamaszkorra jellemző bizonytalanságára a pontot Fernande Olivier-vel való összeismerkedése tette. Későbbi találkozása Dora Maarral már teljesen más várakozás következménye lehetett a modellkeresés és új élettörténeti inspirációk jegyében. Henri de Toulouse-Lautrec évek óta várt arra, hogy valaki iránt érzelmileg elköteleződjön; Suzanne Valadon személyében erre minden tekintetben megfelelő partnert talált. Edward Hoppernek is be kellett töltenie negyven évet ahhoz, hogy végül észrevegye a közelében élő, vele egyidős, ugyanabban a festőiskolában végzett és hasonló műveltségű Josephine Nivisont.
A várakozás pszichológiai mélységeibe világít Oskar Kokoschka és Alma Mahler románca. Alma Oskar fantáziájának mindkét nőtípusát megszemélyesítette; egyszerre tartozott az univerzális elfogadó anya-, és az elérhetetlen fallikus nőtípusba. Ugyancsak mélylélektani indítékok vezérelték Hans Bellmert, amikor beleszeretett gyönyörű unokahúgába, Ursulába, majd a babaarcú Unica Zürnbe, gyermekkori álmot kergetve. Unica Zürn is gyermekkori vágyak által vezérelve botlott Bellmerbe; de amikor kiderült, hogy Bellmer nem az, akinek gondolta, hasissal is provokálva magát, pszichotikus lett. Paul Gauguin is gyermekkora álmainak Éváját, egyfajta anya-figurát keresett, és Tehurában, ideig-óráig, meg is találta azt. Gyermekkori álmok megvalósítása, halott anyja feltámasztására irányuló fantáziái vezették René Magritte-ot is Georgette Bergerhez, akit már 13 évesen kiválasztott, hogy együtt keringjenek a körhintán.
Amedeo Modigliani találkozását Beatrice Hastings-el életének minden területére kiterjedt válság előzte meg. Alkalmatlannak nyilvánították a katonaságra (ezt férfi mivolta leértékelődésének minősítette), a szobrászat iránt mutatott érdeklődése zsákutcába jutott, kezdett elhatalmasodni rajta az alkoholizmus és a hasisfüggőség. Ráadásul tüdőgümőkórban szenvedett. Számára az angol asszony váratlan betoppanása, sőt betörése az életébe maga volt a megváltás. Gulácsy Lajos egész életében a Nőre várt; miközben elszalasztotta a kínálkozó lehetőségeket.
Dante Gabriel Rossetti a Raffaellót megelőző korszakok, főleg Dante Alighieri életének és személyének a bűvkörében élt. Amikor meglátta Elizabeth Siddalt, úgy érezhette, megtalálta az ő „Beatricéjét”.
Edvard Munch és Tulla Larsen megismerkedésére akkor került sor, amikor a norvég mester már leszámolt a házasság gondolatával; egy gazdag nőre várt, aki kisegíti őt pénzzavarából, és akinek vonzalma festői hírnevét is öregbíthette. Tulla látszott erre a legalkalmasabbnak.
Edouard Manet nem a nagybetűs Nőre várt, amikor megpillantotta az utcán későbbi modelljét, Victorine Meurent-t. Victorine minden volt inkább, de legkevésbé az a nő, akire a konzervatív Manet várt. Nem valószínű, hogy az fordult meg a fejében, végre itt van, akire vártam, festőként és emberként. Tudat alatt viszont éppen ilyen lányra várt, akinek a látványa azonnal beindította festői fantáziáját. Megérezte benne a nagy lehetőséget.
Míg Marie Laurencin iróniával megfogalmazott önjellemzésében nem szerepelnek férfiak, és semmilyen kézzelfogható jelét nem adta annak, hogy vár valakire, Guillaume Apollinaire költő „komoly és gyermekes arcú lányt” várt, olyat, akinek „végzete azt parancsolja, hogy szenvedést okozzon.” Amikor először megpillantotta Marie-t, tudta, hogy ő az, akire várt.
A szürrealista festőnők (Leonora Carrington, Dorothea Tanning) önfeledt találkozása ugyanazzal a férfival (Max Ernst-tel) felveti annak gyanúját, hogy mindketten – lázadva gyermekkoruk kispolgári környezete ellen – olyan férfira vártak, aki mindenben ellentétes az apjukkal (nem autoriter, nem merev, nem konzervatív, ugyanolyan lázadó, mint ők, stb.).
A „bice-bóca”, apró és törékeny Frida Kahlo betegségekkel és balesetekkel terhelt személyiségfejlődése kialakíthatta benne azt a vágyat, hogy olyan, két lábbal a földön járó, sikeres és fizikai értelemben is hatalmas férfira van szüksége, aki megvédi őt a külvilág veszélyeitől. Diego Rivera mutatkozott erre a szerepre a legmegfelelőbbnek.
Artemisia Gentileschi és Agostino Tassi találkozásának a rekonstrukciója arra enged következtetni, hogy a szép fiatal és tehetséges lány azért eshetett Agostino csapdájába, mert Agostino a nőiségén esett sérelem (nem vették fel a művészeti akadémiába női neme miatt) orvoslása (festői tudásának fejlesztése) céljából és a teljes bizalmát élvező apja ajánlására jutott a közelébe.
Amikor először találkozott Peter Paul Rubens második feleségével, Hélene-nel, és kiszemelte őt második feleségének, tudta, hogy újjászületik a fiatal lány oldalán.
A műalkotásokat generáló találkozásokat általában tehát nehéz, sokszor mélylélektani motívumok által serkentett várakozási feszültség előzi meg, amelynek mértéke a találkozásélmény intenzitására enged következtetni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: