Régóta foglalkoztatja a kutatókat nemcsak pszichológiai, de filozófiai, művészettörténeti szempontból is, vajon az alkotó emberek – akár más korban, vagy a világ más pontján születve – rendelkeznek-e olyan közös tulajdonságokkal, amelyek alapján típusba rendezhetők, azaz beszélhetünk-e művésztípusokról.
A művészet- és irodalomtörténetben leginkább két egymással ellentétes művésztípus ismeretes, a „míves” és a „megszállott”. Előbbire a mesterember tökéletes technikai tudása, utóbbira a csapongó fantázia, a szabadjára engedett és szenvedély által vezérelt alkotási mód jellemző. E két típust a tizenkilencedik század elején Friedrich von Schlegel nevezte el „klasszikusnak” és „romantikusnak”. Ha összehasonlítjuk Paul Cézanne fegyelmezett festészetét Francisco Goya látomásos grafikáival, vagy Jacques-Louis David szigorú kompozícióit Eugéne Delacroix érzelmektől túlcsordult képeivel, máig örök érvényű tipológia bontakozik ki a szemünk előtt. A klasszikus művészt a formák iránti alázat, a korstílus íratlan szabályai szerint való alkotás, a visszafogottság, letisztultság jellemzi. A romantikus művész ezzel szemben szabadon kitárja művein keresztül személyiségét a világ előtt. Az ábrázolás (mimézis) helyett az expresszivitást (a kifejezés mikéntjét) helyezi előtérbe.
E tipológia éled újjá Friedrich Nietzsche felosztásában, amelyet A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus című könyvében fejtett ki 1872-ben. Nietzsche szerint kétféle művész van: az apollói és a dionüszoszi. Apolló a mérnöki művész (építész és zenész), Dionüszosz a mámoros, álmodozó, az eksztázisban alkotó művész. A francia filozófus, Théodule Ribot, Nietzsche nyomán, illetve saját megfigyelései alapján írta le a plasztikus és diffluens művésztípust 1900-ban. A plasztikus művész az érzéki világot, a diffluens a szimbolikus, másodlagos, elvont világot jeleníti meg.
Angliában pszichotikus betegeken végzett klinikai megfigyelések vezették Reitmant arra, hogy 1950-ben megjelent könyvében megkülönböztesse a „reprezentációs” (aktív, életerős, romantikus), illetve „ornamentális” (passzív, misztikus) művészt egymástól. A reprezentációs művész forma- és alakérzékeny, a mesterség egész tárházának birtokában van, az ornamentális művész viszont „életteleníti” műveit, melyeken így sémák jelennek meg. Reitman arra a következtetésre jutott, hogy a pszichiátriai beteggé válás folyamatában a reprezentációs típus ornamentális típusba csap át. E jelenség magyarázata az lehet, hogy a pszichiátriai betegek egy része fokozatosan eltávolodik a hétköznapi élet konkrét-eleven valóságától, és elvont világot alakít ki a maga számára.
Produkciók nyomában
Saját típustanomban, melyet a Pszichiátriai Klinika művészetterápiás osztályán, a Kulich Gyula téri Nappali Szanatóriumban dolgoztam ki 1977-1981 között, abból indultam ki, hogy vannak olyan művészek, akik a kész, befejezett alkotás létrehozására való törekvés helyett sokkal jobban érzik magukat magában az alkotói folyamatban. Számukra a megfogható mű sokkal kevésbé érték, mint az a folyamat, amely elvezet (vagy nem vezet el) a mű születéséhez. Ezt a típust neveztem el folyamatcentrikus művésznek, szemben azokkal az alkotókkal, akik minden idegszálukkal a kész művek létrehozásán fáradoznak. Ők a produktum- vagy alkotáscentrikus művészek. Előbbire a magyar El Kazovszkij, utóbbira Pablo Picasso hozható fel példának. A folyamatcentrikus művészek kevésbé törekszenek hagyományos értelemben vett sikerre, életük és művészetük nem válik élesen külön, művész-imázst sem építenek. A produktumcentrikus művészek viszont gyors pozitív visszajelzésre, hírnévre és halhatatlanságra vágynak.
Újabban mind inkább egy olyan fajta művésztipológia érdekel, melynek alapját a művészi önkifejezés mértéke képezi. Ha e kategória szerint tekintek az alkotókra, akkor ismerünk rejtőzködő művészeket, akik személyiségüket, életüket elrejtik a világ elől. Ilyen művész volt Gustave Flaubert, Vaszilij Kandinszkij vagy Marcel Duchamp. És ilyenné vált Vladimir Nabokov és Stendhal, miután megírták önéletrajzukat, vagy önéletrajzi ihletettségű regényeiket, Nabokov a Másenykát, Stendhal pedig a Henry Brulard életét. A másik típus a rejtjeles művész, aki magát festi, írja meg műveiben, de ennek megértéséhez kódrendszerre van szükség. Tipikus példa erre Van Gogh üres széke, amely látszólag békés csendélet, de kódjait megfejtve, Paul Gauguinhez fűződött, viharos, drámai barátságának történetét sűríti magába. Végül ide tartozik az önkifejező művész is, aki közvetlenül fejezi ki érzéseit, élményeit a műben. Edvard Munch Sikoly című képén a festő pánikrohamához kapcsolódó érzései jelennek meg. Frida Kahlo Törött gerincoszlop című képén a festőnő kozmikus fájdalmainak vizuális kivetülését látjuk. Felvetődik a kérdés, mitől függ, hogy egy művész melyik típus kritériumai szerint alakítja ki viszonyát művéhez. A művésszé válás folyamata során szerzett tapasztalatok, a személyiség jellemzői, illetve a pszichológiai problémák jellege alakítja ki a művész típusát.
A művészek tipológiai megközelítése hozzásegítheti a műélvezőt ahhoz, hogy rendszerezze a művészeti alkotásokkal való találkozása során szerzett tapasztalatait, fogalmi kapaszkodót adjon azok feldolgozásához, és közelebb jusson egy-egy alkotás élményszerű befogadásához.
Irodalom
Gerevich József: A művészetterápia tipológiai megközelítése, In: Gerevich J: Lány a szekrényben. Osiris Kiadó, 2004.
Gerevich József: Személyes motívum a művészetben. Psychiatria Hungarica 30; 2015, 114-130.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: