Hans Bellmer: Bábu, 1932-1933
A párizsi Pompidou Központban, a Modern Művészetek Nemzeti Múzeumában egy különös babatorzó hökkenti meg a látogatókat. A fából készült többdimenziós alkotást az teszi különössé, hogy két alsóteste és egy felsőteste van. A két alsótest derékban találkozik, és innen „nő ki” a kócos hajú lányfejben végződő felsőtest. A lábakon zokni és cipő található. A babát Hans Bellmer lengyel-német származású szürrealista grafikus és fotóművész (1902-1975) készítette 1932-ben és 1933-ban. Saját szavaival így írta le a „babaproblémát: „A nemiség a tengelyre projektálódik, a lábszár a karra, a lábfej a kézre, a lábujj a kéz ujjaira. Így jön létre a valóságos és a virtuális világ különös keveréke, és a dolgok így képesek egy harmadik valóság megformálására.”
A furcsa bábu megkonstruálásában a művészt felesége, Margarete Schnell és fiatalabb mérnök bátyja, Fritz segítette. A mű önmagáért beszél. De azok számára, akik jobban szeretnék érteni, milyen lelkiállapot kell ahhoz, hogy egy grafikus – életének egy bizonyos pontján – torz babát hozzon létre, majd több fényképet készítsen róla különböző helyzetekben, segítségre lehet a megduplázott végtagú lányfigura keletkezéstörténete.
Hans Bellmer: Bábu az erdőben, 1933-1945
1931 fontos év Bellmer életében. Ekkor diagnosztizálják feleségénél, Margarete-nél az akkor még gyógyíthatatlan tüdő-tuberkulózist. Anyja, aki feltehetően tökéletesen tisztában volt fia gyermeki természetével, játékokat küld neki, melyekből kis múzeumot hoz létre. Ebben az évben – egy karlsruhe-i hazalátogatás során – látja meg unokahúgát (nővére lányát), a szép tizenhat éves Ursula Naguschewskit, és első pillantásra belészeret. Ugyanebben az évben családja néhány tagja, anyját, unokahúgát, nővérét és Fritz testvérét beleértve, hosszabb időre Berlinbe látogat. Ursula modellt ül több rajzához. De semmi több nem történik közöttük, ez egészen bizonyos. 1932 tavaszán Bellmer feleségével, Ursulával és Fritz-cel megnézik Max Reinhardt rendezésében a Hoffmann meséi című előadást.
A Hoffmann meséi első epizódja egy szerelmes férfi megalázásának története. Hoffmann, a költő beleszeret egy élethű bábuba, Olympiába, és szerelmét megvallja imádottjának, aki visszautasítja őt. A szemtanúk kinevetik a nevetségessé vált férfit. Bellmer úgy érezhette, hogy a darab telibe találta őt. Arról nincs információnk, szerelmet vallott-e Ursulának, vagy eleve reménytelennek tartotta Ursula pozitív reagálását, és magába fojtotta érzéseit. A végeredmény a fontos: Bellmer azonosította magát a nevetségessé vált Hoffmannal.
Hans Bellmer: Bábu, 1932-1945
A bábu-fantázia előzményeihez Oskar Kokoschka Alma-babája is hozzátartozik. Néhány évvel korábban ismerte meg az expresszionista festő Alma Mahlerhez fűződött szerelmének, illetve Alma baba, Alma Mahler élethű másának történetét. Kokoschka e baba segítségével oldotta meg az Alma elvesztéséhez kapcsolódó gyászt. Berlinben ez a történet akkoriban ismert volt művész-körökben.
Ursula visszaemlékezései szerint a bábu elkészülésének idején nem léphette át Bellmer műtermének küszöbét. Csak távolról nézhette a babát, de nem sokat látott belőle. Később, 1934-ben, amikor a párizsi Sorbonne egyetemre jelentkezett, Bellmer átadott neki néhány fotót a babáról. Azt kérte tőle, mutassa meg a fotókat André Bretonnak, a szürrealista mozgalom vezetőjének. Bretonnak annyira megtetszett Bellmer műve, hogy azonnal leközölte a fotókat a Minotaure című szürrealista folyóiratban.
Az első babatorzó keletkezésének történeti szála a fasizmus előretörésével kapcsolatos. A Katowicében középosztályos családban született Bellmert – nem véletlenül – erős szorongással töltötte el Hitler hatalomra jutása. Fiatal kora óta a másik oldalon állt: Marxot és Lenint olvasott, és bár soha semmilyen pártba nem lépett be, öntudatos baloldaliként határozta meg magát. Tizenkilenc évesen börtönbe csukták, amikor munkát vállalt apja nyomására egy acélműben, és a munkások között a proletárforradalom eszméjét kezdte terjeszteni.1922-ben szintén letartóztatták dadaista gouache sorozata miatt. Bár beiratkozott a berlini technikai főiskolára, már az első évben abbahagyta műszaki tanulmányait. Eldöntötte, művész lesz. Könyvillusztrátorként dolgozott, majd egy humanista szatirikus hetilapba (Der Knüppel) küldött rajzokat.
Hans Bellmer: Bábu, 1932-1945
Hitler autoriter figurája összekapcsolódott belsővé vált sztereotíp apa-képével, amelynek eredetije Fritz szerint jellegzetes német pátriárka volt, domináns, agresszív és könyörtelenül szigorú. Ráadásul még rokonszenvezett is a fasizmussal. Bellmer elemzői megegyeznek abban, hogy a lánybaba Bellmer határozott művészi kiállása volt a náci művészetet és kultúrát megszemélyesítő Adolf Zieglerrel, valamint Adolf Hitlerrel és apjával szemben.
A baba-monstrum Hans Bellmer bonyolult lelkének különös projektuma. Benne van a halálközelség élménye, felesége haldoklása. Megtestesíti a „vágy titokzatos tárgyát”, a tizenéves, kiskorúsága miatt tabunak tekintett Ursulát. Ebben a kamaszlányokat erotikus pózban ábrázoló Balthus-szal, vagy a tizenéves lányokról pornográf rajzokat készítő Schiele-vel rokon. Benne van a vágy célpontja ugyan, de ez a tárgy az elfojtás miatt transzformáción ment keresztül, és csábító szörnnyé változott. A feminista kritika ezt az eltorzulást vette célba, azzal vádolva Bellmert, hogy műveiben a női testek „tárgyiasulnak, mutáción mennek keresztül, megerőszakolják, gúzsba kötik és kizsigerelik őket”. De benne van, ahogy dadaista korszakában is, a lázadás a polgári értékekkel, és ezen értékek képviselőjével, az apával szemben. Ebben a Jézus fenekét kiporoló Szűz Máriát ábrázoló Max Ernst-re, vagy a Mona Lisának bajuszt festő Marcel Duchamp-ra hasonlít. És benne van a fasizmus totális elutasítása. Hitler hatalomra jutását követően semmilyen munkát nem vállal Németországban többet.
Bellmer végig kitartott felesége, Margarete mellett, ápolta, mediterrán utazásokat tett vele gyógyulása érdekében. Az asszony 1938-ban halt meg. Ursulát nehezen engedte el magában. Még a negyvenes években is készített róla grafikákat. Felesége halálát követően, 1939-ben újra letartóztatták, mert német származása miatt “gyanús idegennek” minősítették. A börtönben ismerkedett meg egy másik neves „idegennel”, Max Ernst-tel. Talán éppen Max Ernst közvetítésével jutott el a babatorzó eszméje Dorothea Tanning-hoz, Ernst későbbi feleségéhez, akinek festményein feltűnik ez a motívum.
Hans Bellmer: Bábu, 1932-1945
Bellmer élete nem lett könnyebb Margarete és Ursula után. De milyen lett volna Ursula élete Bellmer mellett? A kérdésre a választ a körülötte megforduló nők sorsa adhatja meg. Az életrajzi adatok ismeretében nem kétséges, hogy Ursula előbb-utóbb hanyatt-homlok elmenekült volna nagybátyjától. Bellmer ugyanis nem tudott kikeveredni a szörnybábuk szorításából. A fából készült bábuk különböző változatait később élő nők váltották fel, akik marionette-figuraként szolgálták Bellmer művészi ambícióit. De nem volt könnyű ilyen nőket találnia. Először Joyce Reeves angol írónővel, majd Lizica Codreanu román táncosnővel jött össze, de egyikükkel sem tartott viszonya sokáig. Franciaországba való kivándorlása után francia nőre volt szüksége, hogy legitimálja helyzetét. Ekkor, 1941-ben vette feleségül Marcelle Céline Suttert, aki ikreket, két lányt szült Bellmer nem kis örömére. Egyikük, Doriane, Bellmer vallomásában „tökéletesen megvalósította álmomat, amelyet egy kislányban reinkarnáltam”.
1945-ben már különváltak, majd a válás két évvel később jogilag is végbement. Amikor megkérdezték Bellmert, miért vette Céline-t feleségül, a rá jellemző cinizmussal válaszolt: „Mivel ő volt az egyetlen nő, akit soha nem tudnék szeretni, és soha nem tudnék együtt élni vele”. Ez az állítás csak részben volt igaz. Mert kétségtelen, hogy Céline-t nem szerette és nem tudott együtt élni vele, de ez élete valamennyi nőjére igaz. Feleségével csak azért tudott tíz évig együtt élni, mert betegsége Bellmerből erős szolidaritás-érzést váltott ki.
Hans Bellmer: Bábu az erdőben, 1932-1945
Harmadik felesége tükrözi legmegrázóbban Bellmer viszonyát a nőkhöz, és azt, min kellett volna Ursulának keresztülmennie, ha viszonozza nagybátyja érzelmeit.
Unica Zürnbe is első látásra szeretett bele, és azonnal viszonzásra talált. 1953-ban történt, amikor Bellmer Berlinben mutatta be életnagyságú, szürreális babáit. A bemutatóra Unica is elment. Író és grafikus volt, de Bellmer kedvéért feladta írói karrierjét és ettől kezdve grafikát is alig készített. Alázatos modellé vált a férfi mellett, aki kénye-kedve szerint rendelkezett a teste és a lelke felett. Sajátos, fényképekkel dokumentált szado-mazochista kapcsolatba keveredtek, hevederekkel, fűzőkkel, csipkével, kötelekkel, valamint az anális penetráció szimbólumaival. Szeretkezéseik hármasban történtek, a harmadik résztvevő természetesen egy életnagyságú bábu volt.
Bár házasságuk nyitott volt, egyre jobban elzárkóztak a világ elől. Unica közben depresszióssá vált, még a szkizofrénia diagnózisát is megkapta (de nem valószínű, hogy szkizofrén lett volna), és többször került sor kórházi kezelésére. Végül 1970-ben annak a lakásnak az ablakából ugrott ki, ahol Bellmerrel élt. Nem tudott másként kitörni a Bellmer által megkonstruált fogságból.
Dorothea Tanning: Hotel de Pavot, 1970-1973
Céline-nel való válása idején, amikor az asszony azzal vádolta férjét, hogy különböző perverziókra kényszerítette, Bellmer megismerkedett egy bolgár költőnővel, Nora Mitranival, aki lelkesedett a babákért, és belevágott Bellmer életrajzának megírásába. Bár őt sem tudta Bellmer sokáig maga mellett elviselni, valamennyi nő közül ő volt rá a legnagyobb hatással. Nora fogalmazta meg talán a legtalálóbban Bellmer személyes viszonyát művészetéhez:
„Bellmer mindent rombol, ami egyensúlyban van körülötte, különösen az emberekben kialakult elégedett lelkiismeret van rá provokatív hatással. Két, számára fenyegető képet hurcol magával gyermekkori álomként: egy odaadó nőnek a képét, amely saját nárcizmusának reflexiójaként jelenik meg, és egy tiszta, ártatlan apró gyermeknek a képét, amely Doriane-ban, leányában öltött testet. Ezt a két képet örök költői fanatizmussal kergeti maga előtt, de soha nem fog megnyugodni, mert ez az álom megvalósíthatatlan. Ahhoz, hogy a valódi ördögökből kigyógyítsuk magunkat, a képzelet ördögét kell megalkotnunk.”
Irodalom
Brink, Andrew: Desire and Avoidance in Art: Pablo Picasso, Hans Bellmer, Balthus, and Joseph Cornell. Peter Lang International Academic Publishers, 2007.
Games of the doll. http://coastsofbohemia.com/writing/games-of-the-doll-3/
Klingsöhr-Leroy, Cathrin: Szürrealizmus. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2005.
Lichtenstein, Therese: Behind closed doors: The art of Hans Bellmer. University of California Press, 2001.
Oistenau, Valerie: Bound: Hans Bellmer and Unica Zürn. http://www.brooklynrail.org/2012/05/artseen/bound-hans-bellmer-and-unica-zrn
Taylor, Sue: Hans Bellmer: The anatomy of anxiety. MIT Press, Cambridge and London, 2000.
Schurian, Walter: Fantasztikus művészet. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2006.
Webb, Peter: Death, desire and the doll: The life and art of Hans Bellmer. Solar Books, Paperback, 2008.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: