Edward Hopper: Két komédiás, 1965
Edward Hopper utolsó festménye, a Két komédiás (1965) a közönségtől való búcsú frappáns metaforájának tekinthető. A képen két bohóc – egy férfi és egy nő – áll magányosan a színpadon, a leeresztett függöny előtt. Fogják egymás kezét, miközben a férfi szabadon lévő bal kezével mintha a nő felé mutatna. A két alak arcvonása nem hagy kétséget afelől, hogy a művész és felesége látható a festményen. A kép befejezése után Hopper már nem festett többet, egy évvel később meghalt. Ha valóban ezzel a képpel búcsúzott közönségétől, és a képet élete és művészete összegzésének tekintette, akkor felesége, Josephine Nivison Hopper alakja és a feléje mutató kéz arra utal, hogy életművét ketten hozták létre, és ő hálás feleségének ezért. Hopper halála után az őt alig tíz hónappal túlélő Josephine naplójában megerősítette a fenti feltételezést.
Edward és Josephine viszonylag későn, negyvenes éveikben találtak egymásra. Mindketten a New York-i Művészeti Iskolába jártak, bár Hopper később, hét év után fejezte be tanulmányait. Josephine a festészet mellett a színésziskolát is elvégezte, és színpadon is rendszeresen fellépett; Yvette Guilbert-rel, Toulouse-Lautrec egykori modelljével is szerepelt. A művésziskolában egyik tanára – Robert Henri – lefestette őt ecsettel a kezében. Tősgyökeres New York-i volt. Zenész apja korán a tánc, a mozgásművészet és a francia irodalom felé terelte. Amikor 1923-ban újra felvették egymással a kapcsolatot, Josephine már érett és befutott festőnek számított, művei együtt szerepeltek Picasso, Modigliani, Kisling és mások munkáival. A New York Tribune, a the Evening Post és a Chicago Herald Examiner rendszeresen jelentette meg rajzait.
Robert Henri: Művészhallgató, 1906
Találkozásuk szerelemmé, házassággá és erős sorsközösséggé válásában szerepe lehetett annak is, hogy mindketten jól tudtak franciául. Amikor Hopper Verlaine-t eredetiben idézte, meglepve tapasztalta, hogy Josephine befejezi az általa elkezdett idézetet. Bár személyiségük sok tekintetben teljesen különbözött egymástól (Josephine nyitott, társaságkedvelő, beszédes, Edward gátlásos, befelé forduló, halk, szégyenlős volt). Mindketten műveltek, olvasottak voltak, mindketten szerettek utazni, fiatalabb korukban külön-külön, nagy élvezettel bejárták Európát, szerették a színházat, a költészetet, és romantikusnak tartották magukat.
Amikor összeházasodtak, Josephine átköltözött férje műtermébe, amely a Washington Square North 3. szám alatti ház legfelső emeletén volt. Így írt erről naplójában: „Férjem egy 1830-as években épült híres házban lakott már több mint negyven éve. Ott élni spártai kitartást igényelt, de megérte. Ragyogó világosság volt nappal és este, hála a tetőablaknak, a hatalmas fehér márványkandallónak és a két nagy műteremnek.” Hopper és Josephine egészen halálukig itt laktak. A műteremben hűtőszekrény és vécé sem volt. A szenet a pincéből kellett a kandallóba felvinni. Erre utalhatott Josephine a spártai kitartás kifejezésben.
Jelképesnek is tekinthető Josephine-nek egy gesztusa Hopper felé, még házasságkötésük előtt. Amikor a New York Times a Brooklyn Múzeumban csoportos kiállítást szervezett, és az asszony műveit választották ki olyan neves művészekkel szemben, mint Georgia O’Keeffe és John Singer Sargent, Josephine saját képei helyett Edward Hopper munkáit javasolta a kurátornak. Ekkor adták el Hopper egyik képét, amely tíz éven belül mindössze a második eladott munkája volt. S bár később naplójában Josephine indulattal írta le, hogy Hopper mennyire elnyomta felesége festészeti aktivitását, a fenti példa mutatja, hogy Josephine kezdettől alávetette saját művészetét a férjének.
Edward Hopper: Lánykák-show, 1941
Amikor két művész jön össze a magánéletben, általában kölcsönösen támogatják egymás művészi törekvéseit. Ez történt többek között Frida Kahlo és Diego Rivera, Dorothea Tanning és Max Ernst, Sonia és Robert Delaunay, valamint Sophie Taeuber-Arp és Hans Arp esetében. A Hopper-házaspár ellenpéldája ennek. 1924-től, házasságuk évétől, Hopper művészi karrierje szárnyakat kapott, míg Josephine művészete háttérbe szorult. Ennek okát nehéz megmagyarázni, hiszen gyermekük sem született, és örökbe sem fogadtak gyermeket. Josephine rokonszenvezett a feminista mozgalommal, és tudatosan alakított ki a hagyományos női szereptől eltérő életformát, nem főzött, nem vezetett háztartást.
Hallgatólagos egyezség jöhetett létre közöttük, amelynek lényege az volt, hogy Josephine lesz férje kizárólagos modellje, és művészetének egyedüli menedzsere, cserében a festészetet hobby-szerűen űzheti csak. Valószínűleg Hopper kezdeményezte ezt a felállást. Erre enged következtetni Josephine naplójának egy részlete, amelyben az asszony panaszkodik, hogy férje nem támogatja a munkáját. „Nem jó dolog, ha egy feleség fest?” Tette fel egyszer férjének a kérdést. Mire Hopper lakonikusan és megvetően válaszolt: „Bűzlik”.
Josephine Hopper: Önarckép
Leggyakrabban a tetőtéri stúdióban dolgoztak. Hopper festőállványa mellett volt egy tükör, amelyből pontosan felesége stúdiójára látott. Josephine műterméből pedig férje festőállványára lehetett látni. Néha ugyanazt a témát kezdték festeni, csaknem egy időben, vagy egy-két évvel a másik témakidolgozása után. Ilyen festmény volt a Dauphiné-ház című képük. A Josephine-féle változat kevésbé drámai, vonalvezetése lazább, könnyedebb. De gyakoribb volt, hogy Josephine alkotás vagy olvasás közben festette le férjét, annak élénk tiltakozása ellenére. Ezeken a portrékon sikerült Hopper melankóliáját és befelé forduló személyiségét pontosan megragadnia. Ilyen kép az Edward Hopper Robert Frost-könyvet olvas, amelyen Edward mozdulatlannak tűnik, arckifejezése komor.
Kapcsolatuk egyre szorosabbá válásával párhuzamosan egyre több és többféle feszültség alakult ki közöttük. Talán ezzel magyarázható, hogy hamar eljutott Hopper arra a pontra, ahonnan kezdve egyetlen nő foglalkoztatta a festészetben és az életben: a felesége. Josephine figuráját legkülönbözőbb helyzetekben, szerepekben és testtartásban, felöltözve és meztelenül vagy félmeztelenül, legtöbbször kortalanul vitte vásznaira. A házastársak közti rivalizálás szelleméről tanúskodnak Hoppernek a házaséletet ábrázoló karikatúrái is, amelyekkel a házastársak közti feszültségeken próbált úrrá lenni. „Néhány festménye a bizonyság rá, hogy komplexusa volt a feleségét illetően”. Nem véletlenül írta egyik festő kortársa, Charles Burchfield, hogy „Hopper művészetének teljes szerkezete összefonódik személyiségével és életmódjával”.
Edward Hopper: Dauphiné ház, 1932
Hopper művészetét legerőteljesebben a szexuális feszültség befolyásolta; képei tele vannak visszafojtott erotikával. Míg korábbi képein a szexuális feszültség nyíltan és egyértelműen jelenik meg, a későbbieken szemmel alig látható módon. Előbbire az Éjszaka a hivatalban (1940), utóbbira a New York-i iroda (1962) című kép szolgál. Ahogy az egyik elemző fogalmaz: „a hopperi életművet jellemző különféle rejtélyekhez egy sajátosan szexuális indíttatású is társul: a művész egyrészről nyíltan jeleníti meg szexuális fantáziáit, ugyanakkor a házastársi vágyakozás törvényes kereteibe foglalja azokat.” Hopper a meztelen női testet a leselkedő nézőpontjából mutatja be, mint a Lánykák show-ja (1941) és a Női napfény című képeken. Ez a vágyakozó attitűd felveti annak a gyanúját, hogy nem volt minden rendben a szexuális életükkel. Mint házasságuk más intim titkának fellibbentésével, ebben is Josephine naplója van segítségünkre. A naplóból kiderül például, hogy Josephine szűz volt, amikor összeházasodtak. Az asszonyt sokkolta az örömtelenség élménye. „Az egész dolog kizárólag miatta volt, az ő élvezetéről szólt”, írta. Mivel Hopper megtiltotta, hogy más nőkkel cseréljen tapasztalatokat a házasélet rejtelmeiről, Josephine csalódásával egyedül maradt . Feltételezhetően Josephine ezt azzal torolta meg, hogy megvonta férjétől a szexet. A festő vágyakozó, leselkedő pozíciója ebből a drámai élethelyzetből táplálkozhat. „A tudat alatti szexuális vágyakat és fantáziákat pszichológiai eszközökkel fordította le a vizuális realizmus kódolt nyelvére.”
Edward Hopper: Josephine fest, 1941
Gyakran vitatkoztak, sőt veszekedtek egymással. Kezdetben Josephine Arthur nevű kedves macskája volt a vitáik leggyakoribb tárgya. Arthurt Hopper riválisának tekintette, mivel elvonta felesége rá irányuló figyelmét. Néha vitáik testi erőszakig fajultak. Egy alkalommal Josephine csontig harapott Hopper kezébe. Más alkalommal úgy rúgta férjét bokán, hogy hetekig sántikált. Viszonzásul Hopper nekilökte felesége fejét egy polc szélének. Gyakoriak voltak a kölcsönös arculcsapások. Huszonötödik házassági évfordulójukon Josephine egy katonai kereszttel ajándékozta meg férjét, mondván, hogy kiváló harcművészetükért mindketten kiérdemelték. Hopper viszonzásul készíttetett egy sodrófát és fakanalat ábrázoló címerpajzsot feleségének, erőszakossága jelképeként.
Szerettek utazni. Autójukat mozgó műteremnek berendezve beutazták az Államokat és Mexikót. Hopper mindent lefestett, ami útjába került, motelokat, vonatokat, autópályákat, benzinkutakat. „Számomra a legfontosabb dolog, hogy érezzem, haladok. Milyen szép minden, amikor utazunk”, nyilatkozta. Ő vezetett. Nem engedte Josephine-t a volánhoz, még jogosítványt sem szerezhetett. Viszont legendásan rossz sofőr volt, emiatt folyamatosan veszekedtek út közben. De az is feszültséget okozott, hogy Hopper, Josephine naplója szerint, „a sofőrülést hátratolta, hogy legyen helye a hosszú lábainak. Én a kormánykerékkel osztoztam a vezetőülés melletti széken. Szerencsére csak kis helyet foglaltam el.”
Edward Hopper: Éjjeli baglyok, 1942
Elszigeteltségükre jó példa egy party, ahová barátaik hívták meg őket. Egyikük későbbi elmondása szerint Josephine és Hopper elsőként érkeztek, és leültek egymás mellé a kanapéra. Ahogy sorban érkeztek a vendégek és látták, milyen jól elvannak egymással, nem akarván zavarni őket, jóval távolabb tőlük foglaltak helyet. A party közepén az egyik vendéglátó benézett abba a szobába, ahol a Hopper házaspár tartózkodott, és megdöbbenve vette észre, hogy egy nagy üres tér vette őket körül. Ez a látvány emlékeztetett Hopper egyik festményére, amelyen ülnek egy zsúfolt szobában és együttes izoláltságukat sugározzák.
Két magányos, érett ember találkozott egymással. Tudták, milyen rossz egyedül élni. Ezért is volt szükségük egymásra. Josephine azt írta a naplójában, hogy „Ed az univerzumom legbelső központjában van”. De később hozzátette: „Amikor nagyon boldog vagyok, tesz róla, hogy ne legyek az.”
Amikor Hopper meghalt, Josephine azzal vigasztalta magát barátainak, hogy „olyan szép volt halálában, mint egy El Greco”. Férje halálával Josephine úgy érezte, amputálták az egyik testrészét. Bár semmilyen komolyabb betegsége nem volt, az életmű hagyatékának rendezését követően maga is meghalt. Egyik barátjuk, Barbara Novak szerint „Edward azért halt meg, hogy megszabaduljon Josephine-től, Josephine pedig azért halt meg, mert nem viselte el Edward hiányát. Ezt „folie á deux-nek” (indukált elmezavarnak) nevezhetjük, tette hozzá.
Irodalom
Hornik, Heidi J.: The Field of Experience and Sensation. Center for Christian Ethics at Baylor University, 2011, 41-45.
Levin, Gail: Josephine Verstille Nivision Hopper. Woman’s Art Journal Vol.1, No.1, 1980, 28-32.
Levin, Gail: Edward Hopper: An Intimate Biography. University of California Press, 1998.
Lucy-Smith, Edward: XX. századi művészek élete. Glória Kiadó, Budapest, 2000.
Renner, Rolf G.: Hopper. A való világ átalakítása. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2003.
Wood, Gaby: Man and muse. http://www.theguardian.com/artanddesign/2004/apr/25/art1
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: