Modigliani elsőszámú múzsája, Jeanne Hébuterne a modellje annak a portrénak, amely 1918-ban készült. Az 1917 és 1919 között Jeanne-ról készült portrésorozatból ez a festmény ábrázolja legérzelmesebben a tragikus sorsú festőnövendéket, a Montparnasse „Kókuszdióját”. A Modigliani által „egyetlen szerelmemnek” aposztrofált leánnyal akkor ismerkedett meg a festő, amikor alkotói lendülete a csúcsponton volt. Beatrice Hastings angol költőnő indította be ezt a lendületet 1914-ben meztelen teste felkínálásával, amikor elindította őt az aktfestészet diadalútján. De „Jeanne nem volt Mrs. Hastings, a gyönyör virtuóza”, róla egyetlen aktkép sem készült. Minden szempontból más volt, mint azok a nők, akiket ittas állapotban a bohém mester megkívánt, akik felkínálkoztak neki, vagy akiket elkergetett, hogy egyedül lehessen. „Beatrice az önbizalmat adta vissza a festőnek, Jeanne a hitet”. Gátlásossága miatt a botrányairól hírhedt festő sokáig nem merte megszólítani a Grande Chaumiére utcai Colarossi művészeti akadémián kiszemelt lányt, ahol Jeanne illedelmesen, jó kislányhoz méltóan ült székén, és hűen követte az oktató instrukcióit. A Rotonde-ban is, ahol végül megszólította őt, ugyanolyan illedelmesen ült a pult előtt lévő bárszéken. A Rotonde kávéház a Montparnasse-on Modigliani egyik törzshelye volt. Itt lépett egyszer Nina Hamnett angol festőnőhöz a másik asztal mellől, és így mutatkozott be neki: „Modigliani vagyok, festő és zsidó”. Jeanne-ra úgy gondolt, mint Madonnára a kölni székesegyházból, aki véletlenül a Montparnasse-ra tévedt. A művészeti akadémiára is kizárólag Jeanne miatt járt be. Leselkedett utána. Figyelte szorgalmasan készített ceruzavázlatait, és azt is, ahogy kiradírozta, amit elrontott.
A Rotonde-ban mindenki elfogadta Jeanne-tól, hogy barátnőjén kívül senki mással nem áll szóba. „Okosan tudott hallgatni”. Ha megszólalt, általában halk hangon tette, és keveset beszélt. Csak az akadémián tanuló művészpalánták nevezték Kókuszdiónak. A modell-lányok nagy tisztelettel beszéltek róla és kisasszonynak szólították. Mandulaszemei voltak, kislányos copfot hordott, lapos sarkú cipőben járt, nem használt púdert és rúzst. Karcsú testére felhúzott ruháit a kicsit igényesebb munkáslányok szégyellték volna hordani. 1916-ban festett önarcképén a kék, a gyász színe uralkodik. Lesütött mandulaszeme sarkából félszegen tekint a külvilág felé.
Azon az estén, amikor végre Modigliani meg merte szólítani Jeanne-t, a festő egy korty alkoholt sem vett magához. Ez a „gesztus” magas érzelmi hőfokot sugall. A lány szemérmességből lehajtotta a fejét. Nagyon imponált neki a festő élettapasztalata, szűkszavúsága, ismertsége és megnyerő külseje. Alig néhány mondat után már el is búcsúztak egymástól. „Viszontlátásra, holnap!”, hangzott el a lány szájából, és ebben a két szóban fejezte ki nyitottságát Modigliani közeledése iránt.
Jeanne Hébuterne komoly ellenállásba ütközött, amikor el szerette volna fogadtatni szüleivel Modiglianit. A római katolikus család nem nézte jó szemmel a zsidó származású, bizonytalan egzisztenciájú és súlyos alkoholizmusban szenvedő festővel való szerelmi kapcsolatot. Az addig szófogadó, mindenben szüleinek engedelmeskedő, csendes lány most fellázadt a szülői akarattal szemben, és Modiglianihoz költözött, hogy élete végéig múzsája, ápolója és szolgálója legyen a festőnek. A szülők végül beletörődtek a helyzetbe, de aggódva figyelték a fejleményeket. Jeanne gyakran látogatta meg őket. De csak olyankor, amikor a véraláfutások, Modigliani ütlegelésének nyomai felszívódtak az arcán, karján, lábán, és már a külső szemlélő által láthatatlanok lettek.
Modigliani Jeanne-ról festett képei – Jeanne sárga blúzban, kalapban, nyaklánccal, ölbe tett kézzel – a művészettörténet talán leggyengédebben megformált portréinak tekinthetők. Annak a sokszor brutális erőszaknak a lecsapódásai, amelyet személyisége vonás-agressziója, az alkohol és Jeanne szelídsége együttesen provokált, nem jelennek meg a szerelméről készült festményeken. Így az életrajzi adatok hiányában a puszta szemlélő azt hiheti, hogy időtlen és eszményi idill jellemzi kapcsolatukat.
Jeanne – Beatrice-szel ellentétben, aki erős egyénisége révén szembeszállt az agresszív férfival, és kapcsolatuk ezért sem tartott két évnél tovább– megadóan, szelíden tűrte Modigliani brutalitását. André Salmon egy ízben felfigyelt rájuk az utcán, a Luxemburg-kert mellett, amint a festő a karjánál és hajánál fogva vonszolta maga után Jeanne-t. Úgy viselkedett, mint egy féltékeny férj, aki rajtakapta egy másik férfival szerelmesét. Időnként eresztette csak el, hogy azután futólépésben utolérje, és vonszolja tovább. Néha kegyetlen durvasággal a Luxemburg-kert kerítésének rácsához lökte. Salmonban felmerült, hogy segíthetne Jeanne-on. Majd úgy döntött, hogy nem lép közbe. „Csak ennyit tettem: elrejtőztem és hagytam őket lassan előremenni, majd belekiáltottam az éjszakába: Modigliani! Elég volt!” A kiáltás hatására Modigliani egy pillanatra megállt, és elengedte Jeanne-t, aki továbbment, hogy a férfi egy ugrással újra utolérje és megragadja. A tehetetlen szemtanú leírásából arra lehet következtetni, hogy Jeanne nem egyszerűen eltűrte Modigliani erőszakosságát, hanem úgy viselkedett, mintha vezekelne el nem követett bűneiért, egyfajta Stockholm-szindróma megnyilvánulásaként. André Salmon szerint Jeanne mindent elfogadott, elviselt Modiglianitól. Meggyőződése szerint a viszontagságok ellenére az asszony boldog volt Modigliani mellett. Szerelme iránti csodálatát, tiszteletét, szerelmét Modigliani legkegyetlenebb brutalitása sem tudta csökkenteni.
Jeanne sajnos későn érkezett Modigliani életébe. Mert bár – hatására – a férfi csökkentette alkoholfogyasztását, és teljesen abbahagyta a hasis használatát, valamint agresszív dühkitöréseiből egyre inkább kizárta a külvilágot, a tüdőtuberkulózis és alkoholfüggőség visszafordíthatatlan folyamatait nem sikerült feltartóztatniuk. A nyilvánosság előtt már nem rontott sértetten vitapartnerére. Életének hű krónikása, Salmon jegyezte le, hogy a tejivóban egy másik festővel való vita során még alkoholos állapotban sem ugrott neki vitatkozó művészkollégájának. Úgy fejeződött be a vita, hogy Modigliani odafordult barátja, Salmon felé, és csak annyit bökött oda neki, hogy „Öld meg ezt a mocskos alakot… te, aki francia vagy”.
A barátok, ismerősök szerint Jeanne megszelídítette Modiglianit, aki láthatóan veszített impulzivitásából. De ez a látványos megbékélés – kezüket egymásba fonva, odaadó szerelmesekként járták Párizst – nagyobb valószínűséggel nem Jeanne szelíd természetéből, hanem – sokkal inkább szomatikus állapota hanyatlásából és a kevesebb alkoholadagokból fakadhatott. A Jeanne-nal való találkozás újabb lendületet adott Modiglianinak az alkotáshoz, de ez a lendület – hírnevének növekedésével arányosan – fokozatosan csökkent.
1919 nyarán megszületett első gyermekük, Jeanne. Bár nagy örömmel várták, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermek közös felnevelése illúziónak tekinthető. A Grande Chaumiére-i lepusztult, koszos, a létezés elemi feltételeit is nélkülöző műterem és a kiszámíthatatlan apa szertelensége és dühkitörései folyamatos veszélyt jelentettek a kis Jeanne-ra. „Néha úgy tért haza, hogy ördögi grimaszokat vágott, miközben azt hitte, mosolyog, és ránevet az imádott édesanyára és a kis porontyra, a dédelgetett gyermekre.” Emiatt – nem sokkal születése után – el kellett távolítani a csecsemőt, hogy szüleitől távol nőjön fel.
Ebben az időben Modigliani már alig alkotott. Jeanne-nal egyre ritkábban mutatkoztak nyilvános helyen, bezárkóztak a műterembe, és szorongva, tehetetlenül vegetáltak. Modigliani ekkor már Jeanne-non kívül kizárólag egyik festőbarátját, Ortiz de Zarate-t tudta csak maga mellett elviselni, aki ugyanabban a házban bérelt műtermet, ahol ő. Az egyik nap a hasishiányban szenvedő Ortiz ezeket a szavakat hallotta Modiglianitól: „Tudod, már csak egy kis darabka agyvelőm van. Érzem, hogy ez a vég.”
1920 első naplóbejegyzésében Modigliani a következőket írta: „Egy új év. Új élet kezdődik”. De az ő életének már csak pár napja volt hátra. Amikor 1920 januárjában Ortiz de Zarate nyolc napos távollét után visszaérkezett Párizsba, a párt bezárkózva találta a műteremben. Nagy nehézségek árán, egy szomszéd segítségével sikerült betörnie a műterem ajtaját. Szörnyű látvány tárult elé. Modigliani Jeanne-nal együtt feküdt az ágyban, „a nagy, roncsszerű fekhelyen”. A műterem padlója és az ágyról lelógó lepedő olajpecsétes volt, szanaszét a teremben üres dobozok hevertek. Ortiz megkérte a házmestert, hogy vigyen fel húslevest, orvost hivatott, és értesítette Modigliani legközvetlenebb barátait, hogy baj van. Az orvos azonnal kórházba utalta a festőt, aki tudta, hogy már csak órái vannak hátra. A kórházban a tuberkulotikus agyhártyagyulladásban szenvedő festő Ortizhoz intézte utolsó szavait: „Mielőtt idejöttem a kórházba, megöleltem a feleségemet. Egyetértünk az örök boldogságban.”
Jeanne a Charité halottasházában látta utoljára halott kedvesét. Modigliani fölé hajolt, és sokáig nézte. A személyzet megpróbálta eltávolítani, de Jeanne elhárította őket. Amikor tovább próbálkoztak azzal, hogy leválasszák a halottról, az addig csendesnek és visszafogottnak tűnő asszony vad dühvel állt ellen, miközben „borzalmas, szívettépő sikolyt” hallatott, majd közölte, hogy „egyedül akarok vele maradni”.
Modigliani halála másnapján, arcán derűs mosollyal, úgy, ahogy mindenki ismerte és tisztelte, Jeanne Modigliani második gyermekével a hasában öngyilkosságot követett el; kiugrott a szülői ház ablakán.
Modigliani Olaszországban élő, szocialista politikus testvére, mielőtt a párizsi vonatra szállt volna, hogy elinduljon halott öccse temetésére, ezt sürgönyözte a temetés szervezőinek: „Úgy temessék el, mint egy herceget”.
Modigliani életrajzírója, André Salmon összegző számvetése szerint „Modi imádta és halálra szánta Jeanne Hébuterne-t, aki inkább meghalt, semhogy szerelmese nélkül éljen”.
Irodalom
Fuselier, Dwayne: Placing the Stockholm syndrome in perspective. FBI Law Enforcement Bulletin, July 1999, 22-25. http://www.au.af.mil/au/awc/awcgate/fbi/stockholm_syndrome.pdf
Salmon, André: Modigliani szenvedélyes élete. Corvina Kiadó, Budapest, 1974; http://hu.scribd.com/doc/81928983/Andre-Salmon-Modigliani-szenvedelyes-elete#scribd
