Pierre Bonnard: A nagy sárga akt, 1931
Pierre Bonnard francia festő egyik legmegragadóbb képe, a Nagy sárga akt (1931) középpontjában egy meztelen nő áll, háttal a nézőnek, szemben valószínűleg egy tükörrel. Hogy éppen fürdeni készül vagy a fürdő után törülközik, nem állapítható meg teljes bizonyossággal. Ami egészen biztosan jól látható a képen, a nő meztelensége, a háttérfal sárga színe, amely a nő testét is sárga színnel itatja át. „A világ kevesebb, mint biztos”, írta Pierre Bonnard egyik kritikusa a képeiről, és ez a mondat a Nagy sárga aktra is igaz. Csak találgatni lehet például, mi van a kép előterében. Egyes elemzők szerint a sárga alak előtt két kézfej látható, amint egy újságnak tűnő tárgyat tart a kezében, de ez egyáltalán nem biztos. Ha mégis így van, akkor a két kéz tulajdonosa maga Pierre Bonnard, amint újságot olvas, és közben a szeme sarkából a vetkőző nőt figyeli. A néző tehát magával a festővel azonosul a kép nézésekor.
Mindjárt felvetődik a kérdés, vajon van-e személyes motívuma a fürdőző nőnek és a lopva őt figyelő, később a látottakat lefestő „nézőnek”. A kérdés megválaszolásában most nem segítenének a képen látható nő ismertető jegyei; Bonnard nőalakjai ritkán felismerhetők. Ha mégis azonosítható a modell, akkor leggyakrabban felesége, Maria Boursin látható a vásznon. A rejtély megoldása Maria személyiségéhez vezet el minket, mert „jellemének különleges vonatkozásai nagy hatást gyakoroltak Bonnard művészetére”.
Pierre Bonnard: Lustálkodó nő, 1899
1893-ban Bonnard éppen a villamosról szállt le, amikor az utcán meglátott egy munkába (más források szerint haza) igyekvő fiatal lányt. A lány nem igazi nevén, vagyis Maria Boursinként mutatkozott be, hanem Marthe de Méligny-ként. Az első találkozás idején ezt a nevet használta és élete végéig ragaszkodott ehhez a névhez. A nemesi ’de’ szócska arra utalt, hogy Maria jóval többnek akart látszani, mint amilyen volt. A környezete tudatos félrevezetésének másik megnyilvánulásaként hét évvel fiatalabbnak, 17 évesnek mondta magát, miközben 24 éves volt, kettővel fiatalabb Bonnard-nál. Egyszerű származását haláláig eltitkolta a külvilág és Bonnard elől. Megismerkedésükkor műgyöngyöket varrt fel gyászkoszorúkra. Az alig százötven centiméter magas lány különleges érzékkel rendelkezhetett, mert a festő – első látásra – annyira belebolondult, hogy amíg elérték Maria munkahelyét vagy otthonát, meggyőzte a lányt arról, hagyjon ott egyszerre mindent, munkáját, családját, barátait, és ossza meg vele az életét. Bonnard-nak nem volt igazán nehéz dolga, hiszen a lány már várta az alkalmat, hogy kitörjön szürke polgári életéből, a családja és származása által megszabott keretekből. A festő magas, vékony fiatal férfi volt ekkoriban, aki környezetére jó benyomást tett annak ellenére, hogy semmilyen erőfeszítésébe ez nem került. Egy magas férfi ideális partner lehet egy alacsony nő fantáziájában.
Pierre Bonnard: Marthe tusfürdőt vesz, 1908
fénykép
Ettől a naptól kezdve Bonnard és Maria elválaszthatatlanok lettek egymástól. Személyükben két introvertált ember találkozott. Szoros és megbonthatatlan szövetségük hasonló személyiségjegyekre épült. E jegyek alapvonása az ősbizalmatlanság volt. Képzelt ellenséget szimatolva mindenre és mindenkire gyanakvóan tekintettek. Ebből fakadóan nem szerették a feltűnést, a nyilvánosságot; semmit, ami a magánéletüket felbolygathatta volna. Ez az alapbeállítódás folyamatosan zavaró tényezőknek volt kitéve abból az egyszerű tényből eredően, hogy Bonnard festő volt, akinek a képei viszonylag hamar találtak kedvező visszhangra a közvéleményben, illetve a műértők között. Ráadásul Bonnard-t excentrikus művészbarátok vették körül (többek között Toulouse-Lautrec, Matisse és Vuillard). Minden egyes kiállítás – nem kevésben volt részük Bonnard életének nyolcvan éve során – komoly megrázkódtatást jelentett a zárkózott és a világtól visszavonultan élő pár számára.
Bonnard 58 éves volt, amikor megismerkedésük 32-ik évében, 1925-ben Mariát elvette feleségül. A csendes, barátok nélkül lezajlott esküvő adminisztratív ügyeinek intézése közben derült ki az asszony valódi neve. Bonnard csak annyit tudott meg felesége családjáról, hogy van egy nővére, akivel időnként Párizsban találkozik. Ugyanakkor ő sem mutatta Mariát soha be a családjának. Valószínűleg nem akarta kitenni feleségét annak, hogy a hadügyminisztériumi irodavezető apja lenézze őt.
Pierre Bonnard: Nő tusfürdőt vesz, 1914
A festőket megosztották Bonnard képei. Míg a Vadak, élükön Matisse-al, lelkesedtek érte, Picasso azt hangoztatta, hogy amit Bonnard csinál, az nem festészet. „Ezen az úton lehetetlen festészetet művelni”, mondta. „A festészet nem szenzibilitás, hanem hatalom, erő kérdése, amely uralkodik a természeten, és nem várható el tőle, hogy ellásson téged tájékoztatással és jó tanáccsal”.
Egyszer, egy transzatlanti hajóutazás előtt, „a század legfestőibb festője”, Bonnard leborotváltatta a szakállát, hogy a hajón utazók többségére hasonlítson. De Maria sem szerette, ha felfigyeltek rá, észrevették, nézték. Amikor együtt sétáltak a városban, Bonnard napernyőt vitt magával, és Maria feje fölé tartotta. De nem azért, hogy ne süssön a szemébe a nap, hanem azért, hogy megvédje Mariát a járókelők tekintetétől.
Pierre Bonnard: A nagy kád, 1937-1939
Maria sokszor adott hangot annak a gyanújának, hogy Bonnard megcsalja őt. De féltékenységének semmilyen alapja nem volt. Hogy még jobban magához láncolja kedvesét, máig pontosan nem diagnosztizált betegséget fejlesztett ki magán (egyesek szerint tuberkulózist, mások szerint bőrbetegséget, vagy egyszerűen csak „neuraszténiát”). Orvosai mediterrán éghajlatú térségben való tartózkodást és napi többszöri fürdőzést ajánlottak. Egyes feltételezések szerint Mariának előbb fejlődött ki kényszeres fürdőzési szokása, mint a betegsége. Utóbbi önigazolás célját is szolgálhatta.
Akárhogy is történt, Maria különös viselkedése Bonnard-t arra ösztönözte, hogy minél több időt töltsön odahaza. Festői aktivitása is egyre jobban beszűkült kedvese napi elfoglaltságaira. Mariát még eleinte rá tudta venni a klasszikus értelemben vett modellkedésre, vagyis arra, hogy akár órákon át egy bizonyos testhelyzetben pózoljon a vászna előtt. Később a nő erre egyre kevésbé lett alkalmas. Nem maradt más hátra, mint meglesni, elkapni a látványt bizonyos mozdulatok kivitelezése közben, „lencsevégre venni”, amint éppen fürdeni kezd, éppen kilép a kádból, nyakig a vízben fekszik a kádban, vagy éppen az öltözködőasztalnál ülve szépítkezik. A képeken az asszony arca felismerhetően, kidolgozott részletességgel soha nem látható. Az otthoni környezetbe simuló, sokszor alig észrevehető, többnyire meztelen alakjának festészeti megörökítése miatt kapta Bonnard az elemzőktől az „intimista” jelzőt. Művészi ars poeticája is a művész életére, és nem az élettől független művészetre reflektál: „Nem vagyok benne biztos, hogy az elhivatottság kifejezés alkalmazható-e rám. Kevésbé a művészet vonz engem, mint inkább a művész élete, mindazzal, amit én szabad kifejezésnek, szabad képzeletnek és az élet szabadságának nevezek… Mindenáron ki akartam szabadulni a monoton létezés börtönéből.”
Pierre Bonnard: Modell visszfényben, 1908
Bonnard rájött arra, hogy kifejlesztett munkamódjára a legjobb megoldás a fényképezés. Az adott pillanat fotográfon keresztül való gyors megörökítése lehetőséget adott számára, hogy az előhívott fénykép alapján saját tempójában, nyugodtan dolgozzon a festményen, akár hónapokig vagy évekig. Valóban, nem ritkán évekig tartott számára egyetlen kép megalkotási folyamata. Precizitásáról legendák születtek. A Musée de Luxembourgban kifüggesztett képén például, a teremőr legnagyobb megrökönyödésére, újabb és újabb javításokat tett. „Elragadtatással” dolgozott. „Az elragadtatás vagy az első benyomás során a festő az univerzumot érinti. Az elragadtatás határozza meg a motívum kiválasztását, amely pontosan megfelel a festői élmény jellegének. Ha az elragadtatás vagy az első eszme elmosódik, csak a motívum marad, a tárgy, amely elárasztja a festőt, s úrrá lesz fölötte. Ettől a perctől kezdve az már nem az ő festészete”, írta egyik levelében.
Pierre Bonnard: Siesta, 1900
Ő az első festő a művészet történetében, aki festői aktivitása során a fényképezést tudatosan alkalmazza. Ha az utókor számára megmaradt fotókat szemléljük, meghökkentenek exhibicionizmusukkal, kettejük hermetikusan zárt élete legszemélyesebb pillanatainak a megragadásával.
A nagy sárga akt is Mariát ábrázolja, meztelenül, sárgán, aktív fürdőtevékenysége közben. Bonnard két keze idegen testként nyúlik a vászonba, egyfajta hidat képezve néző és modellje, valóság és műalkotás között. Az alibinek odahelyezett újság mögül kikandikálva újra és újra felfedezi asszonyát, csodálattal tölti el, hogy meglesheti titkait, magába szívhatja illatát, muníciót meríthet belőle újabb remekműveihez.
Bonnard festői kiteljesedése akkor következett be, amikor Maria „betegsége” révén egyre jobban elszigetelődött a világtól, egyre jobban elszakadt az európai festészet főáramától, vagy ahogyan ő fogalmaz, festészetével „légüres térben találta magát”. Ekkor talált rá „színszimfóniáira”, ekkor alkotta meg „érzéki költeményeit”, otthona és a környéki tájak szín- és fényzuhatagjait. A sors iróniája, hogy bár életében nem tudott soha igazán közel kerülni Mariához, aki számára élete végéig „Marthe” maradt, a festészet eszközeivel sikerült lelepleznie a fürdőszoba rejtélyét.
Pierre Bonnard: Utolsó önarckép, 1944-1945
Amikor 1942-ben Maria – jóval az orvosai által megjósolt időpontot túlélve – meghalt, Bonnard a lehető legegyszerűbb szertartás mellett temettette el. A temetés után értesítette barátait. Matisse-nak ezt a levelet írta:
„Én Kedves Matisse-om,
Néhány új hírrel tudok neked szolgálni. Egy hónapig tartó betegség után, szegény Marthe-m szíve megállt. Hat nappal ezelőtt temettük el a La Cannet-i temetőben. El tudod képzelni gyászomat és magányomat, tele keserűséggel és aggodalommal az előttem álló nehézségektől. Itt maradok, ahol az egyetlen társaságom, unokatestvéreim vannak. Később venni fogom a bátorságot, és kimozdulok innen Nizzába. A te Bonnard-od.”
Élete hátralévő öt évében soha egyetlen levelében nem említette többé Mariát.
Irodalom
Julie Heffernan on Pierre Bonnard. http://paintersonpaintings.com/2014/01/04/julie-heffernan-on-pierre-bonnard/
Lucie-Smith, Edward: XX. századi festők élete. Glória Kiadó, Budapest, 2000.
R. Gellér Katalin: Bonnard. Corvina Kiadó, Budapest, 1975.
Thomas, Tony: Pierre Bonnard: the Intimiste. http://www.escapeintolife.com/essays/pierre-bonnard-the-intimiste/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: