Leonora Carrington angol festő Max Ernst portréja című festménye (1939) az északi sarkra repíti a nézőt. A kép hátterében jéghegycsúcsok között jéggé fagyott ló látható – Leonora kedvenc állata –, az előtérben pedig Max Ernst őszfejű, békés alakja magasodik, sajátos állatemberré transzformálva; csaknem mosolygós arca éles ellentétben van a fagyos tájjal.
A kép megfestésének ideje Leonora életének egyik legnehezebb periódusára esik. Véget értek azok az önfeledt napok, amelyek kivételes találkozásuk első pillanatától addig tartottak, amíg Ernstet német származása miatt a franciák internálták. A jéggé dermedt világ Leonora fantáziájában a világháború szörnyű előérzetének képi kivetülésévé válik. Ebben a nyomasztóan hideg légkörben egyetlen meleg tárgy létezik Leonora számára: a szőrbundás, harisnyás lábú Ernst.
Leonora 1937-ben festett provokatív önarcképén – Hajnali lócsárda – Max Ernst az elemzők szerint még csak jelképesen van jelen; a zilált hajú vadóc feje fölött lebegő fehér hintaló szimbolizálja a férfit; új, elementáris vonzalmának tárgyát. Az életet jelképező fehér ló és a halált jelképező fekete hiéna, valamint a külső és a belső világ színekben kifejezett összhangja tökéletes helyzetkép egy húsz éves lány lelki életéről: „megismerkedtem álmaim hercegével, aki kiszabadít engem unalmas életem posványából”.
Leonora apja angol-ír származású textilgyáros, édesanyja ír származású katolikus. A művészetkedvelő szülők által képviselt hagyományos katolikus neveltetésben részesülő lány folyamatosan lázad a tekintélyelvűség ellen. Azokból az iskolákból, ahová szülei beíratták, kizárják botrányos viselkedése miatt. Művészeti érdeklődése már hamar felszínre kerül, ezért a szülők – annak ellenére, hogy apja ellenzi művészi karrierjét – Firenzébe küldik a Mrs. Penrose Művészeti Akadémiára. Innen már nincs visszaút. Ezután a Chelsea Művészeti Iskola és a londoni Ozenfant Akadémia következik, majd találkozás Max Ernsttel, aki szentesíti a lány tíz éves kora óta érlelődő szürrealista érdeklődését. 1927-ben látja meg ugyanis élete első szürrealista festményét egy londoni galériában, és ettől kezdve minden alkalmat megragad, hogy szürrealista festőkkel és költőkkel találkozhasson. 1936-ban édesanyjától ajándékba kapott könyve – Herbert Read: Szürrealizmus – válik a bibliájává.
Max Ernst művészetével a londoni Nemzetközi Szürrealista Kiállításon ismerkedik meg 1936-ban. Ernst ekkoriban zárja le rosszul sikerült házasságát Marie-Berthe Aurenche-sal, és – szürrealista festőnőkre specializálva magát (Leonorát 1942-ben Dorothea Tanning követi a sorban) – egy szempillantás alatt beleszeret Méret Oppenheimbe, egy vibrálóan érdekes, és művészi aktfotói alapján feltűnően attraktív hírben álló szürrealista svájci festőnőbe, de elutasításba ütközik. Mindez nem veszi el a nőktől a kedvét, ahogy ezt egyes szám harmadik személyben írt naplója is tanúsítja: „Az asszonyok … úgy találják, hogy fiatalos arcát selymes fehér haj keretezi, s ez véleményük szerint disztingvált külsőt kölcsönöz. Az asszonyok szerint továbbá charmeur, elbűvölő, alakja tökéletes, viselkedése felettébb kellemes”. Leonora éppen jókor jött az életébe, hogy betöltse a hirtelen támadt űrt, és oldja szeparációs szorongását.
1937-ben egy londoni partin találkoztak először. Leonora azonnal beleszeretett az általa már korábban kiszemelt vonzó férfiba, és Ernst szenvedélye is első látásra felizzott. Fantáziaviláguk – főleg az állatvilágból vett szimbólumok kiemelt használata –, és a festészetben és költészetben való otthonosságuk azonnal összeköti őket. Leonora már ekkor költői elbeszéléseket és meséket ír; egyik meséjét – Ovális hölgy – Ernst illusztrálja.
Párizsba már együtt érkeznek. Ernst azonnal elválik feleségétől, majd Leonorával délnek veszi útját. Leköltöznek az Avignon közelében fekvő Saint-Martin faluba, ahol házat vásárolnak. Nem sokkal később a házat belülről Ernst freskói, kívülről pedig cementreliefjei borítják.
Leonora életének paradicsomi éve következik. A két festő megtermékenyítő hatással van egymás fejlődésére; együtt készítenek őrállat-szobrokat (Ernst a madarait, Leonora gipsz lófejet), hogy új közös otthonukat kidekorálják. Ekkortájt festi Leonora Max Ernst jeges portréját, a drámai közeljövő érzékeny próféciáját. Az idilli művészéletet még az sem zavarja meg, hogy a falu lakói fejcsóválva, elborzadva, vagy felháborodva sétálnak el a művészpár furcsa alakzatokkal kidekorált háza előtt…
Ez a harmónia azonban nem tartott sokáig. 1939 szeptemberében Ernstet a francia hatóságok a Német Birodalom állampolgáraként, mint „ellenséges idegent” internálják. Hat hétig a largentiére-i laktanyában tartják fogva: „A börtönparancsnok napi három óra szabadságot engedélyez Maxnak, azon ígéret ellenében, hogy megfest számára egy tájképet, amelynek középpontjában a largentiére-i börtönépület áll, Largentiére-i emlék címmel. Ezt a kedvezményt még azoknak az igazolásoknak köszönhette, amelyek Franciaországnak tett lojális szolgálatait bizonyították. Leonora a közeli vendégfogadóban bérelt szállást, sietve visszautazott Saint-Martinbe festékért és vászonért. A vásznak között volt egy befejezett kép. Az első szabadnap után a parancsnok megkérte, mutassa meg a kis „emléket.” Max a kész tablót húzta elő. A kapitány felháborodottan kiáltja: Nincs joga, hogy ilyenfajta képeket fessen!”
Ezt követően Ernst a millet-i táborba, egy elhagyott régi téglagyárba kerül, ahol megismerkedik a német állampolgárként ugyanolyan sorsra jutott Hans Bellmerrel. Ernst naplója szerint „Hans és Max szüntelenül rajzol, nem utolsósorban azért, hogy elfeledjék dühödt éhségüket. Bellmer itt rajzolja meg Max portréját, akinek arca parányi téglákból van felépítve”.
Az Ernst sorsával tökéletesen azonosuló Leonora mindent megtesz, hogy jobb körülményeket teremtsen szerelmének. Egyre rosszabb idegállapotba kerül. Megpróbál Párizsban bejutni az illetékes minisztériumba, hogy Ernstet kiszabadítsa, de nem fogadják. A közlekedés nehézségei miatt kénytelen megszüntetni látogatásait a táborba. Úgy érzi, elszigetelték szerelmétől.
Közben Ernst a tábori élet „kafkai légkörében” kevésbé érzi Leonora hiányát, mint ahogy a lány az övét. Rengeteg megfigyelést tesz, jegyzetel, vázlatokat készít, igyekszik a kilátástalannak látszó helyzetet a maga javára fordítani. A körülötte zajló képtelen események Alfred Jarry Übü király című drámájára emlékeztetik. Közelről tanulmányozza a homoszexualitás és transzvesztitizmus, valamint a férfiorgiák természetrajzát, a Bettina névre hallgató gyönyörű férfi színeváltozásait. Aztán hirtelen csoda történik.
„Elnök úr”, így kezdődik az a levél, amelyet Ernst legjobb barátja, Paul Eluard költő írt a francia elnöknek a Milles-ben rostokoló festő kiszabadítása érdekében. „Egy csodálatra – de legalább is tiszteletre – méltó festő, a „Párizsi iskola” művésze, Max Ernst a háború kezdete óta internáló táborban sínylődik. Pedig Max Ernst már húsz esztendeje elhagyta hazáját, és nem is kíván oda visszatérni. Ő volt az első német festő, aki a háború után Franciaországban kiállítást rendezett. Ötvenéves. Ez a férfi egyszerű, büszke, lojális – és az én legjobb barátom.” Bár ezek közül a jelzők közül csak a büszke volt igaz, a francia elnök engedélyt adott Ernst szabadon bocsátására.
Saint-Martinben Leonorát a legjobb pillanatban érte a férfi szabadulása: az idegösszeomlás határán volt. De a megrázkódtatások sora ezzel nem ért véget. Alig hogy újra kezdték a közös munkát, 1940 májusában Ernstet a Gestapo tartóztatja le „degenerált művészete” miatt; bilincsbe verve kísérik az újabb táborba, ahonnan barátai segítségével viszonylag gyorsan megszökik. Hogy szökés közben gondolt-e arra, mi lehet Leonorával, nem tudjuk. Az biztos, hogy nem kereste a módját a vele való újabb találkozásnak. Bizonyos értelemben a sorsára hagyta őt, de ez a súlyos megpróbáltatások tükrében nehezen vethető a szemére. Későbbi feleségével, Peggy Guggenheimmel New Yorkba hajózik, ahol új életet, egy újabb életet kezd.
Leonorát sokkolják a nem várt események. Ernst elhurcolását követően annyira erőtlennek érzi magát, hogy mozdulni sem bír. Három hét telik el így a falusi házban, étlen-szomjan. Egyes források szerint érzékcsalódások vesznek ekkor erőt rajta. Az egyik hang arra próbálja rávenni, sikerrel, hogy adja el a házat és meneküljön. Egy barátnője segítségével a szomszédnak adja végül el Ernsttel közös házukat. Az új tulajdonos hetek alatt megsemmisíti a házban lévő valamennyi műtárgyat, freskót és cementreliefet. Csak néhány fénykép marad Leonora és az utókor számára.
Leonora barátnőjével a spanyolországi Andorrába, majd Madridba utazik. Pszichózisa a madridi brit nagykövetségen kulminál. A nagykövetség munkatársai értesítik Leonora szüleit, akik közbenjárnak azért, hogy lányuk egy színvonalas pszichiátriai intézetbe kerüljön. Konvulzív terápiában és kardiazol-, valamint barbiturát-kezelésben, az akkor korszerűnek számító gyógymódban részesül, majd fokozatosan teljesen tünetmentessé válik.
Gyógyult állapotában megrajzolja kezelőorvosa portréját Dr. Morales címmel. A festmény alapján képet alkothatunk a pszichiátriai kezelés során átélt élményeiről. Nem lehet eldönteni a kép alapján, hogy az orvos horrorisztikus arca kinek a személyiségét tükrözi jobban, az orvosét vagy az alkotóét.
Innen utazik az Amerikai Egyesült Államokba, majd Mexikóba. Néhány évvel később „A mélyben” címmel megírja rettentő kalandjainak történetét. Az írást élete végéig nem hagyja abba, szürrealista meséi ma is népszerűek. De világhírre a Mexikóban festett szürrealista képeivel vált. Salvador Dalí szerint ő volt a huszadik század legjobb festőnője. Leonora és Ernst soha többé nem találkoztak.
Irodalom
Chadwick, Whitney: Leonora Carrington: Evolution of a Feminist Consciousness. Women’s Art Journal: 37–42, 1986.
Grimes, William: Leonora Carrington is dead at 94; artist and author of surrealist work. The New York Times, May 26, 2011.
Román József: Max Ernst – szemtől szemben. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
Three women of surrealism: Remedios Varo, Leonora Carrington and Dorothea Tanning. http://www.radford.edu/~rbarris/art428/Women%20of%20Surrealism.pdf
