Gulácsy Lajos nőábrázolásai három csoportra oszthatók. Az első csoportba azok a képek tartoznak, amelyekkel látszólag „minden rendben van”, azaz elhitetik velünk, hogy alkotójuk heteroszexualitása egészséges mederben zajlik; a férfi-nő kapcsolat, illetve a szerelem megjelenítésére valódi hétköznapi élmények inspirálták. Ebbe a csoportba tartozik a Dal a rózsatőről, Francesca da Rimini és Paolo Malatesta, A varázsló kertje vagy a Nő rózsával. Ezek a képek végül Gulácsy „szemfényvesztő” műveinek bizonyultak, mert elhitetik a nézővel, hogy kapcsolata a nőkkel minden tekintetben egészséges, miközben az élettörténeti adatok erre rácáfolnak.
A másik csoportban olyan nők láthatók, akik megfoghatatlan testtel, a képzelet elvont szárnyain lebegnek az éterben. Látványuk felkavarja a nézőt, és súlyos kérdéseket vet fel a festő nőkhöz fűződő viszonyának ellentmondásosságáról (Extázis; Kalapos nő; Lépcsőn ülő nő; Györgyike, drága gyermek; Női arckép – Visszaemlékezés egy fiatalasszonyra; Lány virágzó vadrózsabokorral).
Végül a harmadik kategóriát az agresszíven érzéki nők alkotják, akik buján, csábítón és nagyon ellenszenvesen uralják a képet (Salome; Szláv jósnő; Pliweck herceg és a csábító szépek). Óhatatlanul is felvetődik a kérdés e képek láttán, honnan ez a nőkkel szemben megmutatkozó indulat a festőben.
De akármilyen külső megjelenése, neve is van a nőknek Gulácsy festményein, egyben közös valamennyi; nem volt élő modelljük.
A szemtanúk leírásai és Gulácsy írásai sokat elárulnak a nőalakok metamorfózisának hátteréről. A Baross Kávéház „Balszélfogó” törzsasztalán éppen Gulácsy Lajos vitte a szót, amikor Bálint Lajos odatévedt. Gulácsy a művész törzstagok közül is kirítt harsány, feltűnő öltözékével. „Lehetetlen színű” világos rövidnadrágot viselt, fekete zsakettal, piros-kék kockás inget, lila csokornyakkendőt. „Egzaltált elragadtatással” beszélt egy nőről, áhítatosan részletezte annak szépségét. Bálint meglepődött. Úgy tudta, ennél az asztalnál „komoly dolgokról” folyik a beszélgetés. Illetlennek tartotta, hogy valaki így kiteregesse egy hölggyel való intim élményét. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy ez a nő egy 14. századból való kép figurája, egy Gulácsy által nem ismert festő műve, amelyet egy olasz város múzeumában látott. A történet jó példa arra, mennyire elevennek élt meg Gulácsy egy festményen lévő nőalakot.
Egy másik beszámoló szerint, amikor azzal támadták barátai Gulácsyt könnyűvérű nők társaságában, hogy nem tud bánni a nőkkel, különösen az egyikkel, Pintyőkével, így védekezik: „Ezt nekem nem lehet mondani. Nagyon is tudnék én Pintyőkével bánni. Ha én megcsókolnám, vért szívnék az ajkáról és korbáccsal ütném. Addig korbácsolnám, amíg a vér patakokban folyna róla.”
Keleti Artúr szerint Firenzében egy orvosnővel volt viszonya, de rögtön hozzáteszi, hogy feltehetően az orvosságos szekrény jobban vonzotta. A nő-férfi kapcsolatnak a formai vonatkozásai érdekelték, egy bizarr, behízelgő meghajlás, egy cifra bók.
Ugyancsak Firenzében a festő rendszeresen eljárt az anatómiai intézetbe, hogy a reneszánsz festők példájára a halottakat tanulmányozza. Egyik alkalommal egy fiatal lány holtteste mellé telepedett le. Gondosan vizsgálta a halott lány testrészeinek arányát. A fiatal lányról annyit lehetett tudni, hogy szerelmi bánatában megölte magát, és lábcédulája szerint Auréliának hívták. A festőnek az jutott eszébe a lány hosszas tanulmányozása során, hogy bizonyára nem lett volna ilyen szomorú a sorsa, ha valaki az életében ennyi figyelemmel fordul hozzá. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy közben besötétedett, mindenki elhagyta a bezárt épületet, és Gulácsy egyedül maradt egész éjszakára a halott lánnyal.
Arra a kérdésre, hogy él-e nemi életet, Gulácsy a klinikai vizsgálat során, 1917-ben azt válaszolta a kórrajza szerint, hogy „Nemi életet 20 éves koromon túl kezdtem élni, amikor külföldön voltam, kedves atyám megszigorította a nemi életet, talán mert ott mások a formalitások, és ezek esetleg aberrációszámba mennek.”
E sok furcsaság mellett üde színfoltnak látszik egy 1909-1910-ből származó levélváltás, amely elárulja, hogy – bár hosszú távú jelentőség nélkül – de volt valóságos nő az életében.
„Kedves Gulácsy, Köszönet a meghívóért, melynek azonban igazán nem tudom hasznát venni. Arra még gondolni sem merek, ha valaha megtudnák itthon, hogy írtam Magának. Remélem, nem árul el. S ilyen körülmények között belátja, ugye, hogy nem adhatom át a meghívóját? Ha ideje lesz szerdán, esetleg csütörtök este, úgy kérem, jöjjön el este 6 órára az irodához. Beszélni szeretnék Magával. Tudja, mire vagyok kíváncsi? Vajon eljő-e? Hisz maga oly rendkívül szórakozott, s állítólag mindig sok dolga van. Isten Önnel. A közeli viszontlátásig őszintén üdvözli: Ilonka”.
A levél bizonyíték arra, hogy Gulácsynak lehetősége volt nőkkel ismerkedni, találkozni velük. Az a „visszataszító külsejéről” kialakított kortárs-kép, amely a nőkkel szembeni visszafogottságát indokolta volna, nem tekinthető általános érvényűnek. Viszont e levélből az is kiderül, hogy még a vele rokonszenvező nők sem sok esélyt láttak a vele való randevúra. Gulácsy több hónappal később írt válasza pedig egyértelműen alátámasztja a heteroszexualitásának súlyos zavaráról felállítható feltevést.
„Kedves Ilonka! Hosszas hallgatás után megszólal valaki a távol ismeretlen világából, s az a valaki a Magácska örökkön szívből szerető barátja, Lulus, a kalandos, kicsi Lulus. – Igen, én vagyok. Azóta, hogy nélkülöztem kedves jelenlétét, igazán csak az utazásban leltem egyedüli örömömet. Istenem, – milyen is a sors szigorú keze! Összetépi legfőbb és legszentebb reményeinket, és hány-vet a nagy tengeren, mit Életnek neveznek. – Igazán, kedves Ilonka, ne haragudjon reám. Én csak egy szegény áldozat vagyok a sors kezében. Írjon hosszan magáról, és hogy néha-néha gondol-e igazán hű barátjára. Hiszen nem is tudunk egymásról, és az évek futnak, elosonnak. – Hányszor tekintettem a végtelenség arcába, hogy könyörüljön meg rajtam. Hányszor, oh, hányszor! Magácska boldog, nem kell otthagynia a kedves családi házat, de a művész élete kezdetben ilyen. Mert: Nincsen rózsa tövis nélkül. A művészet szent gyönyörűségét csak így lehet megszerezni, mivel talán csak egy ér föl, s ez a Tiszta Szerelem. A szívnek szent vágyai tudnak csak versenyre kelni a művészetszeretettel. Ó, írjon, írjon. Nem is tudja, mennyi szent gondolatot fűztem, mint a szent pásztorok a virágkoszorút fűzögették, a Magácska szent nevéhez. Isten és az én tiszta reménységem áldja meg. Kívánja: a magácska hű barátja Gulácsy Loulou”
El lehet képzelni, mit gondolhatott Ilonka e rendkívül modoros levél olvasásakor. A levélváltás már önmagában is jól jellemzi a festő nőkhöz való viszonyát. Hangzatos szófüzérek, érzelmi háttér nélküli tetszetős bókok, közhelyek sorakoznak egymás mellett. És a végeredmény: bár teljes bizonyossággal nem írhatjuk, de nagy a valószínűsége annak, hogy soha nem találkoztak e levélváltást követően.
Még egy történetről tudunk, amelyben Gulácsy állítólag legyőzte gátlásosságát, és egy jelmezbálon megismerkedett egy pesti orvos lányával, Annával. Még a házasság gondolata is felmerült ekkor benne. Nem miatta, hanem az aggódó anya miatt hiúsult volna meg a frigy. De a történetet semmilyen forrás nem támasztja alá, így a festőről kialakult aszexuális képet nem cáfolhatja.
Gulácsy sajátosan elvont találkozásélménye a nőkkel szüleire, elsősorban az anyjával való viszonyára vezethető vissza. Apjával azonosult, aki a kortársak szerint életrevalótlan ember volt. Amikor sérelmek érték és eséllyel harcolhatott volna az igazságáért, meghátrált, nem vette fel a harcot. A társadalmi ranglétrán egyre lejjebb süllyedt, vagyonát elveszítette. Utolsó éveit szűk családja körében bölcselkedéssel töltötte, spiritizmussal, lélekvándorlással, matematikával foglalkozott. Vastag kéziratot hagyott hátra, amelyből a festőbarát Orbán Dezső szerint kiderül, hogy nem hitt a logaritmus-táblázatban. Órákig, napokig számolta azt, amit pillanatok alatt is ki lehetett volna számolni. Liberálisan nevelte fiát, erősítette különcségeit, excentricitását, feltűnő ruhákba öltöztette, bátorította művészi ambícióiban.
Gulácsy anyja – a rokon, Gulácsy László egyoldalú véleménye szerint – merev, hideg, korlátolt, rosszindulatú nő volt, aki zsarnokoskodott fia felett. Apja halálát (1904) követően a klinikai felvételéig (1917) szoros szimbiózisban éltek. Ha a levelezésüket olvassuk, feltűnik az anya túlgondoskodó attitűdje, és Gulácsy folyamatos ellenállása ezzel az attitűddel szemben. Erre az anyai túlféltésre és rátelepedésre utal egy 1907-es történet Lehel Ferenc tollából: Zólyomban a Gulácsy kiállításához kapcsolódó irodalmi matinén valaki belekötött a festőbe, aki izgatottan kinyújtotta karját, és elváltozott, magas hangon kiáltotta: „Ön engem nem bánthat meg! Ön nem tudja, hogy engem nem lehet megbántani. Engem a kedves Mama szaloncukron nevelt!” Együttélésük során anyja egyre jobban ingerelte a festőt. Egyik fő konfliktusuk abban nyilvánult meg, hogy miután fia nem volt hajlandó képeitől („kicsi gyermekeitől”) elválni, az anyja kénytelen volt néhány képét titokban áruba bocsátani, mert annyira nem volt pénzük. Amikor Gulácsy felfedezte, hogy valamelyik képe eltűnt, nekitámadt anyjának, agyba-főbe verve őt. Különösen kiéleződött a helyzet a festő akut pszichózisának (1914) lezajlását követően. Naponta verekedtek össze a szomszédok füle és szeme láttára. Emiatt és ekkor került sor végül első klinikai felvételére (1917), ahonnan már nem volt visszaút. Hét évnyi Moravcsik klinikai tartózkodást követően, mint gyógyíthatatlan beteget szállították át a Lipótmezőre, ahol 1932-ben halt meg.
Egy emberpár, fiatal férfi és nő találkozása áll Gulácsy életműve elején és végén. Paolo és Francesca találkozása „az érzelmi és gondolati együvé tartozás élményét” egyfajta cselekvési tervként jeleníti meg. E kép alapján bizakodók lehetnénk: Paolo, azaz Gulácsy megtalálja a maga Francescáját. De nem ez történt. Egyre távolabb került „Francescától”, a heteroszexualitás konkrét-eleven világától. Egyik utolsó festménye a Kompozíció címet viseli (1916-1918). Ezen a képen moszatos, lápos víztömegből egy férfi és egy nő alakja sejlik fel két test nélküli furcsa fej, és néhány csónakra emlékeztető tárgy mellett. E két festmény jelzi Gulácsy festői és emberi pályájának ívét: honnan indult és hová jutott.
Irodalom
Bálint Lajos: Ecset és véső. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1973, 26-40.
Gerevich József, Ungvári Gábor: Gulácsy Lajos betegségének kultúrtörténeti vonatkozásai. Orvostörténeti közlemények, 81, 1977, 97-110.
Gerevich József, Ungvári Gábor: Gulácsy Lajos személyiségének vázlata. Valóság, 1977, 9, 86-96.
Gerevich József: Gulácsy Lajos festőművész akut pszichózisa. Orvosi Hetilap 122, 1981, 1083-1086.
Gerevich József: Lány a szekrényben. Patográfiai és klinikai esettanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989.
Gulácsy László: Nakonxipán álomkövei. Epizódok Gulácsy Lajos életéből. Forrás 6, 1974, 50-62.
Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő, Budapest, 1922.
Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Kossuth Kiadó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Orbán Dezső: személyes közlés, 1977.
Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Szemtől szemben sorozat, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.
Szij Béla: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1979.
